A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-17 / 51. szám
OTT JÁRTUNK Az ür kte/inyei" közöli "Azért van annyi árva, üldözött, hogy oltalmat leljen karod között... Ha más gyötrődik, vérzik, szenved, azért van, hogy te megmutathasd, hogy mennyi szeretet van benned...” (Bódás János) Ácsorgók a dunaalmási REFORMÁTUS EGÉSZSÉGÜGYI GYERMEKOTTHON parknak is beillő tágas udvarán. Fák, bokrok, pázsit, mindenütt zöld — a remény színe. Vajon az otthon esendő lakói számára van-e némi remény, esély a és tolókocsihoz kötöttek is. Valamilyen szinten mindnyájan segítségre, sokan teljes kiszolgálásra szorulnak. Én 1986 nyarától vagyok az intézmény vezetője. Egészségügyi védőnőnek tanultam, majd gondozóként tevékenykedtem, azutan püspöki kérésre kerültem ide. Nem mondhattam nemet... Szívbetegből itt váltam teljes értékű emberré, családot alapítottam, és három egészséges gyermeket szülhettem az intézeti lelkészként munkálkodó rokkant férjemnek. — Milyen úton-módon kerülnek önökhöz a beteg gyerekek? alatt. Voltak közöttük hadiárvák és elhagyott, csavargó gyermekek is, akik számára otthont, tanulási és szakmaszerzési lehetőséget biztosítottak. Gyökeres változást jelentett az 1950-es év, amikor az egészséges gyerekek helyett testi-szellemi sérült kicsiket helyeztek Dunaalmásra. Gondozásukat a Nyíregyházi Diakonissza Testvárház tizenegy tagjára bízták. Ök az emberfeletti nehéz feladatukhoz emberfeletti erőt kaptak Istentől, lelki és kétkezi segítséget pedig a gyülekezetektől, lelkészektől, teológus és más diákoktól. A diakonissza testvérek harmincöt évig társadalomba való beilleszkedésre? Töprengésem közepette alig hallom a felém közeledő SZABÓ ISTVANNÉ intézetvezető szavait: "... az Úr kicsinyei nemcsak korra, súlyra, magasságra nézve kicsik, hanem a gyöngék, betegek, öregek, segítségre szorulók is..." Egy hasonló soproni intézményben tapasztaltakra gondolok. A saját részeg apja által megerőszakolt tinilány elmebeteg fiára, a másállapotában injekciókkal félrekezelt nő négykézláb közlekedő gyermekére, a tolókocsiból minden idegenre bizakodó mosollyal tekintő mozgássérült árvára, a rácsos ágyát el nem hagyható közveszélyes kamaszfiúra... — a szeretetre éhes ÉMBERKÉKRE. Egy soproni ismerősöm szerint ők Isten elfelejtett gyermekei. íme, egy másik vélemény szerint: az "Úr kicsinyei". Egyik állítást sem akarom megcáfolni. Bárkik is ők, részvétet érzek irántuk. Határtalanul. Sopronban, Duna almáson, Szlovákiában... Valamiképp segítenünk kell nekik! Bódás János lelkészköltő írja: "... döbbenj rá, hogy itt lehetnél/ te is vagy gyermeked,/ és érezz értük felelős/ szülő-szeretetet,/ s keresd fel őket, leld meg a/ szívükhöz az utat,/ és édesítsd meg legalább/ egyetlen napjukat." Az értük tevékenykedők közül Szabónével helyzetükről, lehetőségeikről beszélgettem: — Először otthonunk múltjáról szólok. Községünkben az I. világháború után az ún. Kerkápóly-Bodor és a Balogh Dénes Szeretetház működött. E két épületben százhúsz 8—18 éves fiút gondoztak, a protestáns Patronázs Egyesület égisze szolgálták e helyeken, egeszen az új házba való költözésig. A költözést a régi épületek korszerűtlensége, a főút, a vasút és a Duna közelségének a sérültekre nézve ezernyi veszélye tette szükségessé. A megyei tanács támogatásával, külföldi és magyar adományokból (pl.: a Siemens-cég, a HEKS segélyszervezet adományaiból) épült fel az új otthonunk, a Füzi-hegy oldalán, ahol az addiginál sokkal jobb körülményeket biztosíthatunk gyerekeink ellátásához. Jelenleg 128 szellemi, illetve mozgássérült fiút gondozunk itt. Közöttük vannak ágyban fekvők — Az önkormányzat javaslatára főleg a megyebeli rászorulókon igyekszünk segíteni. Azok kerülnek ide, akik már sem a kisegítő, sem pedig a foglalkoztató iskolákban nem oktathatók. A gyermekorvos, a pszichológus és az iskolaigazgató véleménye a mérvadó. Azonban mi nem törődünk bele abba, hogy ezekről az apróságokról már mindenütt lemondtak, azaz képezhetetlenekké nyilvánították őket. Próbáljuk megtalálni azt a területet, ahol még van némi esély a továbbfejlődésre, például manuális vagy szellemi téren. Bár százötven fős az épület befogadóképessége, de kevés gondozónk van, ezért csökkentenünk kell a gyerekek létszámát. Hivatalosan 2—18 éves ápoltjaink lehetnének, de az ittlakók fele túlkoros. Ugyanis megoldatlan a túlkorosok egyéb elhelyezése, az elmegyógyintézetekben és szociális otthonokban kevés a férőhely, az egyháznak pedig nincs az idősebbek számára létesített intézete ,Ezért még hatvanéves betegünk is van... Érthető, hogy kevesen vonzódnak e testi-lelki megterhelést jelentő hivatáshoz. Főleg férfi gondozókra lenne szükségünk. E munka végzéséhez elvárjuk az egészségügyi alapképesitést, ám ettől sokkal fontosabb, hogy a gondozó szívvel-lélekkel végezze a munkáját! Ez a munka egész embert kíván. — Hogyan telik egy-egy napjuk? — Reggel 6—7 óra között ébresztjük a betegeket. Mivel az önálló életvitelre képtelenek, ezért időigényes a napi teendőkre való felkészítésük. A 8—9 óra közötti reggelizést az egyházi áhitat 2 A HÉT
