A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-10 / 50. szám
GONDOLKODÓ VARGA ERZSÉBET MÉRT NINCS, HA VAN? Az Irodalmi Szemle Forbáth-dijáról A Fábry Zoltán emlékének szentelt rendezvényen, amelyen az idén az Irodalmi Szemle 35. születésnapjáról is megemlékezünk, én Fábry Zoltán egyik költőbarátjáról szeretnék röviden szólni, aki most november 17-én lenne 95 éves, s mint meglátjuk, bizonyos értelemben az Irodalmi Szemléhez is köze van. Forbáth Imréről van szó, aki a "szőke Balaton" partján, Böhönyén született 1898-ban, Pozsonyban és Nyitrán végezte iskoláit, majd Prágában lett orvostanhallgató. Különböző szlovák vidékeken, később Ostraván, s végül a csehországi Teplicében működött orvosként. 1967-ben halt meg. Visszaemlékezése szerint már gyermekkorától verselt, igazi költővé azonban csak Prágában érett: a magyar költő a "Moldva sötét vizei“ mellett talált otthonra és társakra. Soha sem vált azonban epigonná, prágai barátainak hatásáról egyáltalán nem beszélhetünk lírájával kapcsolatban. “Különleges érzékenységgel olvasztotta magába a cseh kultúrát és a cseh életet, mégis oly jellegzetesen magyar költő maradt, hogy amikor néhány évvel ezelőtt csehül is megjelent válogatott versgyűjteménye, a prágai kritika meghökkenve és ^ismeréssel nyugtázta, hogy a Moldva-parti híres irodalmi kávéházak zajában ilyen ízig-véríg magyar költészet nyílhatott ki” — írja Dobossy László a Forbáthról szóló jegyzetében (A közép-európai ember, Bp. 1973. 308.). Forbáth Imre neve 1945 után aránylag hosszú időre feledésbe merült, s nemcsak azért, mert 1938 után nem írt több verset, hanem inkább azért, mert az ő költészete teljesen idegen volt a korabeli sematizmustól. Csak az ötvenes évek végén "fedezték fel“ újra, s adták ki válogatott verseinek gyűjteményét — először magyar, majd cseh és szlovák nyelven is. A magyar nyelvű kötetet éppen az Irodalmi Szemle indulásának évében, 1958-ban adta ki a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó Mikor a néma beszélni kezd címmel, Fábry Zoltán előszavával. Fábry Zoltánnal személyesen csak egyszer, 1965-ben találkozott Forbáth, ám intenzíven leveleztek egymással. Barátságuk egyik legszebb dokumentuma a Fábry Zoltán című költemény, melynek első két strófájában Forbáth a következőképpen mutatja be Fábryt: Mint a pék kerek kenyereit, dagasztani, formálni úgy akarta ő az embert jósága fehér lisztjéből, eszmék élesztőivel, s melegíteni szíve kemencéjében; szerette a kristályos csöndet, az illatos-édes jázminbokrokat, harmatos fenyők árnyékát, szemlélni halványkék tájakat s a művészet hűs gyöngyeit — az ember kezében, melyről lehullott már a bilincs; Forbáth, ez a "bolondos fráter” — az Önarckép című versében jellemzi így magát —, akinek élettere a prágai külváros, hősei a városi alvilág elesettjei, a kurtizánok, lángnyelők, kalandorok, stricik, rokonai pedig az országutak vándorai, a "karavánutak cigányai", kétségtelenül egyik legjelentősebb lírikusa két világháború közti kisebbségi irodalmunknak. Azt, hogy irodalomtörténetünkben az őt megillető helyre kerülhessen, a közelmúltig a szocialista realizmustól idegen avantgardizmusa, modernizmusa akadályozta meg elsősorban. Igaz, az alvilági "vagányosság" főleg a húszas években írt verseire jellemző, de a “villoni" hangvétel és a csavargó mentalitás egész pályáján végigkíséri. Azt hiszem azonban, hogy tárgyilagos értékelésére a közeljövőben sem igen számíthatunk, Forbáth ugyanis — barátai, a korántsem apolitikus cseh avantgardisták példájára — megalakulásától kezdve tagja volt Csehszlovákia Kommunista Pártjának. Ez persze nem esztétikai kritérium, s írói sokoldalúságán, avantgárdot és realizmust magába olvasztó, népeket és kultúrákat átfogó életművén kívül magam is csak úgy mellékesen — noha nem minden hátsó gondolat nélkül — hivatkoztam rá, amikor 1988-ban (!) az Irodalmi Szemlét olyan szempontból is "egyenjogúsítani" próbáltam a szlovák irodalmi folyóiratokkal, hogy a Slovenské pohľadyhoz és a Romboidhoz hasonlóan a Szemlének is legyen egy évente odaítélhető irodalmi nívódíja. Úgy gondoltam akkor, Forbáth Imre személye és életműve — verseken kívül esszét, tanulmányt is írt — mindenki számára elfogadható, s ha az Irodalmi Szemle nívódíját éppen róla nevezzük el, ez ellen senkinek sem lehet komolyabb kifogása. Ez irányú véleményem azóta sem változott. A Forbáth Imre Nívódíj azóta is létezik, tudtommal ugyanis nem szüntette meg senki, ám 1989 óta — amikor is Simkó Tibornak ítéltük oda — nem is kapta meg senki. Erre a mulasztásra nem egyszer figyelmeztettem a főszerkesztői székben engem követő Grendel Lajost, majd az őt felváltó Tőzsér Árpádot, de — s ezt a Szemle szerzői: íróink-költőink tanúsíthatják — hiába. Holott esztétikailag érvényes, sőt értékes, azaz díjazható művek 1988 óta is jelentek meg az Irodalmi Szemlében. Ha a Szemle szerkesztőségének nem ez a véleménye, azzal nem irodalmunkat, hanem önmagát minősíti. Elhangzott a XXIII. Fábry Napokon; megszerkesztve közöljük. Emlékműveink, szobraink gyarapodnak A millenniumi emlékoszlopok és szobrok legtöbbje nem érte meg a negyed évszázadot sem. De nem kaptak kíméletet az egyházi vagy irodalmi jellegű alkotások sem. Brutális módon ledöntötték, szétrombolták vagy felrobbantották, undorító gyalázkodások közepette, az éj leple alatt, de gyakran nyilvánosan, hivatalosan nekiestek a magyarság múltjára utaló emlékműveknek, szobroknak. Köteteket lehetne róluk írni, de különösen Fadrusz János Mária Terézia történelmi lovas szobrának a ledöntése érintette nagyon érzékenyen a pozsonyiakat és a felvidéki magyarságot. Lyka Károly a neves műtörténész imigyen fogalmazott a szoboravatásról: "A fiatal mester nagy örömmel fogott az »első történeti női lovas szobor<< megmintázásához, így mondta ő maga, és Magyarországon valóban ez lett az első. Az ifjú királyné mellé, a kor felfogásához híven, jobbra-balra testőrökül odaállította egy főnemes és egy köznemes alakját. A három emberi alak és a paripa formailag elég szervesen van összehangolva, a kompozíció tömör, a megmintázás jóval egyszerűbb, mint a divatos bécsi újbarokk szobrászoké, bár itt-ott még megmaradt némi bécsi emlék." A lovas Szobor ledöntését (1918 őszén) nagy lelkesedéssel írták meg a korabeli cseh és szlovák lapok. Ám harminc esztendővel később könnyes szemekkel mesélte el — nekünk diákoknak — a történetet egy idősebb pozsonyi szlovák asszony... A Kossuth-szobroksem kerülték el sorsukat, ledöntésre került a losonci (Holló Barnabás), a rozsnyói (Róna József), a dobsinai (Horvay János), de rombolás történt Ersekújvárott és Nagymihályon is. A Kossuth-szobrok egy részét elrejtette a nép, de visszaállításuk, újraavatásuk és újraszentelésük még várat magára. Tudunk a ledöntött vagy eltávolított Honvéd-emlékekről is, némelyik már az eredeti helyére került, de sokuk történetét még homály fedi. Keveset tudunk a trencséni Hunnia-szoborról is. Rákóczinak volt szobra Zólyomban és Breznóbányán, emléktáblája Ersekújvárott, de mind-mind a "gyűlölet tárgyai" lettek, a barbárság nyugodtan pusztíthatott, a szobrok elleni merényletek Európa kulturáltabb részét sem érdekelték. Sajnos egyes szobraink feltámadása még várat magára; egyrészt hollétüket hétpecsétes titok fedi, másrészt azt állítják, hogy Szlovákiában pillanatnyilag még nem jött el felállításuk, újraavatásuk ideje. A történelem kereke nem forog és kopik egyformán, de minden józan gondolkodású ember érzi, hogy szobraink Szlovákiában soha nem ártottak a népnek, és (különösen) nem sértették a szlovákság érdekeit. Ám a demokráciában úgy tűnik, hogy a béklyók meglazultak és folyamatosan örülhetünk egy-egy szobor, emlékoszlop vagy háborús emlék felújításának. Első örömünk talán a komáromi Klapkaszobor helyreállításának idején adódott. Róna József alkotását Nagy János szobrászművész restaurálta, helyezte eredeti állapotába. Nagy János azóta sem tétlenkedik. Neve gyakorta felbukkan az újságok hasábjain egy-egy alkotásának felavatása kapcsán. A nyár folyamán az ipolybalogiak örülhettek, és róhattak le kegyeletüket a hősi emlékmű előtt. Legutóbb pedig Nagycétényben találkozhattunk — október utolsó napján — az alkotóval és — joggal mondhatjuk — monumentális alkotásával, a két világháború halottainak, hőseinek állított emlékmű avatásán, szentelésén. Az emlékműre 84 áldozat neve került fel, középen három női plasztika jelzi a háború halottai iránti kegyeletet. Az emlékmű bensőséges avatását Kosa János polgármester és György Ferenc lelkiatya végezték, de lerótta kegyeletét Duka-Zólyomi Arpád és Magyarország nevében Taba Lajos főtanácsos is. A Zoboralját Baikó Ferenc és Ladányi Lajos képviselte. Nem hiányoztak az iskola tanítói és diákjai sem, a helyi vegyeskar pedig érzelmes katonadalokat adott elő. Egy nép múltjához való ragaszkodását, ősei megbecsülését, nagyjainak tiszteletét nem lehet bűnnek vagy a demokráciával ellentétes politikai cselekménynek, kihívásnak tekinteni. Nagy János szobrászművész szavait idézve: "Ne kopjafákat állítsunk az 1100. évforduló, az ezerszáz évünk tiszteletére, mert nem temetünk, hanem olyan maradandó emlékeket, amelyek múltunkra, de a jövőnkre és kötelességeinkre is emlékeztetnek!" MOTES1KY ÁRPÁD A HÉT 5
