A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-03 / 49. szám
péry, Papini, Charles Bukowsky, Hrabal. A bennem felgyülemlett kérdésekre a misztikában keresem a választ. Sajnos, ebben elég felszínes vagyok, az ún. sikerkönyveket olvasom: Az álomfejtés könyvét, a Numerológiát, az Asztrológiát, Moody könyveit. Amikor belekezdek egy “lőve story“-s könyvbe, furdal a lelkiismeret, hogy "olcsó", de azért ilyeneket is gyakran a kezembe veszek. — Hogy állsz a versekkel? — A versekkel úgy vagyok, hogy csak magamnak olvasom fel őket hangosan és csupán akkor, amikor eluralkodik rajtam a nosztalgia, a depresszió, a magányosság. Ezért szeretem József Attilát és Ady Endrét. Tinédzser koromban magam is megpróbálkoztam a versírással. Vidámra egyik vers sem sikeredett. — Szeretsz énekelni. Vágyódsz-e zenés szerepre? — Az évad végén, ha lesz pénz — szörnyű, hogy lassan minden a pénztől függ —, Juraj Nvota rendezésében egy musicalt mutatunk be. Már nagyon várom. — Úgy hallottam, lemezt is készítesz. — Ez egy óriási véletlen, szerencse. Véletlenek véletlenje. A Szökőkút Zuzanának II. című filmben két dalt énekeltem, és a Welcome filmmel a napokban írtam alá egy lemezszerződést. Már csak szponzorok kellenek, a többi a szerencsétől függ. A megfelelő stílust kell megtalálni, és ha kész lesz — szorítsatok! — akkor majd a hallgatók döntik el, hogy jó-e a lemez vagy sem. Nem akarok magamnak reklámot csinálni, de nagy zenészekkel fogok együtt dolgozni: Ján Lehotskýval, Vašo Patejdllal, Mišo Ničíkkel. Mindent megteszek azért, hogy sikerüljön. — Hogyan szoktál lazítani? Mi a hobbid? — A festés, meszelés, korlát- és kerítésfestés. Legújabban házakat festek, egy egész sorozatot. Moduritból bármit készítek, amit a fantázia kihoz belőlem. Korongozni szeretnék. Egyszer meg fogom tanulni. A legegyszerűbb kikapcsolódás a takarítás a lakásban vagy az udvaron, aztán az újítások, átalakítások. — Van-e időd mindenre? — Nagyon kevés az időm, ám ez a színházi szezonban természetes. Nem panaszkodom, de ebből a rohanásból — színház, tévé, rádió, szinkron — már nehezen lehet kilépni, és az egészben a felszínesség idegesít. Néha olyan érzés kap el, mint általában minden színészt: sokat vállalok, és képtelenség minden munkát tökéletesen befejezni. Sajnos nem vagyunk amerikai szinten, ahol egy színésznek évente egy film bőven elég, és a megélhetés is adott. Nálunk nincs a színész igazán megbecsülve. — Mi foglalkoztat jelenleg? — Lakást vettünk, és fülig adósságban úszunk. A színházban Bernarda Alba házát próbáljuk, Zita Furková rendezésében. Martírio szerepét játszom, a púpost. Érdekes kreatúra. — Nagygéres... — Lassan öt éve élek Pozsonyban, Nagygéresről már nyolc éve eljöttem, de még mindig azt mondom, hogy oda járok haza. Anyás vagyok, és szeretem a kutyámat. Legújabban galambjaink vannak. Amikor otthon jártam, a hím éppen a párját kereste, kicsinyeik vannak. Nagy felelősségérzettel etette őket. Apu azt mondta, hogy ha fölneveli őket és a párja nem jön vissza, elpusztul. — Egy ideig Budapesten tanultál. Milyen emlékek maradtak benned? — Harmadéves koromban osztálytársammal, Mokos Attilával egy szemesztert a budapesti Színművészeti Főiskolán töltöttünk. Nehezen ment a beilleszkedés. Idegenek voltunk a számukra. Illedelmesek voltak, de a Hello?, a Hogy vagytok? után nem jött semmi. Csupán Őze Áron volt kivétel. Attilával nagyon érzékenyen reagáltunk erre, eleinte gyakrabban utaztunk vissza Pozsonyba. Akkor itt érdekes huzavona volt a magyar nemzetiséggel kapcsolatban. Aztán már nem volt kedvünk ide se jönni, de ott sem éreztük igazán jól magunkat, és pénzünk sem volt. Nem akarok még jobban belemenni a "szerencsétlen hontalanok" sztoriba, de az egyik alapítványnak egy műsort ígértünk a Mint fészkéből kizavart madár című könyvből, a hontalanság éveinek irodalmából. Attila ebből megzenésített egy verset. így kezdődött: "Mennybéli Isten, hozzád kiáltunk, keseredett szívvel hozzád folyamodunk." Nem titok, hogy ott akartunk maradni, de nem tettünk érte semmit. Most, hogy visszaemlékezem, nagyon-nagyon bánom. — Elégedett vagy a szerepeiddel? — A szerepeimre nem panaszkodhatom. Nagyon különbözőek, mindegyik teljesen más karakterű. Nem vagyok hercegnő vagy Piroska típus, de azért már vágyom egy nőiesebb szerepre, egy kifinomult, gyengéd nő szerepére, aki szerelmes. MELAJ ERZSÉBET Fotó: Prikler László A nyugati magyar irodalomról Villáminterjú BORBÁNDI GYULÁVAL Az idei — XXIII. Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napok egyik vendégelőadója volt a Münchenben élő BORBÁNDI GYULA, aki a nyugati országokba távozott irodalmárok, lapszerkesztők tevékenységéről, eredményeikről és problémáikról tartott vitaindító előadást. A vita utáni szünetben kértem meg, hogy válaszoljon néhány kérdésemre: — Ön melyik emigrációs hullámmal hagyta el Magyarországot, és a kelet-közép-európai változások óta milyen kapcsolatban áll az anyaországbeli irodalmárokkal, lapszerkesztőkkel? — Én az 1947—49-es emigrációhoz tartozom, tehát 1949-ben, a magyar koalíciós korszak végén voltam kénytelen Nyugat-Európába távozni. Örömmel fogadtam e térségben bekövetkezett társadalmi-politikai változásokat. Természetesen állandó kapcsolatban állok a magyarországi lapokkal, könyvkiadókkal —főként a Magyar Nemzetben publikálok különféle témájú és műfajú írásokat, de emellett írogatok más napilapokba és irodalmi folyóiratokba is, továbbá könyveimmel is igyekszem gyarapítani a magyar irodalmi termést. — Ön szerint létezik egységes nyugati magyar irodalom? Milyen az összetartás a különböző nyugati országokban élő magyar irodalmárok között? — Szerintem létezik valamilyen egység — összeköt bennünket a magyar nyelv mint alkotási eszközünk, a magyar Irodalom hagyománya, és ápoljuk a személyes kapcsolatokat is. Tehát olyan értelemben beszélhetünk egységes nyugati magyar irodalomról, mint ahogy egységes magyar irodalomról beszélünk. Viszont a változások előtt a különböző országokban létező magyar irodalmi központokat nagyon éles — főként politikai indítékú — ellentétek választották el egymástól. Az egyes országokban sajátos irodalmi intézményrendszerek alakultak ki, különböztek az értékrendek, eltérőek voltak az alkotási feltételek stb. Manapság az ellentétek javarészt megszűntek, szabadabb lett a légkör, és ezek az irodalmi központok, illetve az alkotók közelebb kerülhettek egymáshoz. Azonban arról se feledkezzünk meg az egység elemzésekor, hogy minden alkotó egy-egy szuverén egyéniség, aki a saját esztétikáját próbálja kisebb-nagyobb sikerrel megvalósítani, különféle stílusiskolákat követ. Ezért az egység mellett bizonyos eltérések továbbra is léteznek. — Napjainkban melyek ezek — az ön által említett — nyugati magyar irodalmi központok? — Általában egy-egy ilyen központ az irodalmi folyóiratok körül szokott kialakulni, ám ezek többsége mára már megszűnt. Egyrészt anyagi okokból, másrészt azért, mert a változások miatt ezek elvesztették létjogosultságukat, hiszen már Magyarországon is szólásszabadság van. Azután akadtak olyan lapok — központok is (mint például az általunk szerkesztett Új Látóhatár), ahol kiöregedett az alkotó gárda, és nem volt kellő utánpótlás. Igaz ugyan, hogy akadnak olyan nyugat-európai nagyvárosok, ahol több magyar irodalmár is tevékenykedik, de nem hoztak létre hivatalos intézményt, társaságot, tehát megítélés kérdése, hogy ezen városok nevezhetők-e irodalmi központoknak. Talán bizonyos mértékig Párizs, London, München és Bécs tekinthető olyan központnak, ahol más európai nagyvárosoknál élénkebben zajlik a magyar irodalmi élet. — Megkérem, hogy szóljon a nyugati magyar könyvkiadásról! — Mivel nagymértékben drágult a könyvek kiadása, és a nyugati magyar olvasó javarészt az anyaországból szerzi be a magyar könyvszükségletét (a nyugatinál sokkal olcsóbb áron), ezért a nyugati magyar könyvkiadás csaknem összeomlott, csak minimális mennyiséget adnak ki. De remélem, hogy a jelenlegi csak egy átmeneti negatív helyzet, és hamarosan új viszonyulási rendszerek alakulnak ki, amikor a jelenleginél talán megint jobb képet fog mutatni a nyugati magyar könyvkiadás. — Miként értékeli a saját érvényesülésüket az anyaországbeli irodalmi életben? — Nem panaszkodhatunk, bár a meglevő kapcsolatok tovább bővíthetők, akárcsak a lehetőségeink is. Azonban a magyarországi fél részéről nem tapasztalok ellenkezést az anyaországbeli érvényesülésünket illetően. Nagy menynyiségben jelentetik meg a műveinket odahaza. Úgy látom, hogy aki színvonalas kézirattal kopogtat akár a lapszerkesztőségekben, akár a könyvkiadóknál, nem ütközik akadályokba... (miskó) Fotó: Ba A HÉT 7
