A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-11-26 / 48. szám

SZABADIDŐ

Fiala Ilona

C/ok egy ki/ (évedé/

András gondolataiba merülve bandukolt a házuk felé. Észre sem vette, hogy egy bejárattal arrébb lépett be a bérházba. Na persze, a lépcsőházak egyformasága aligha ébreszthette rá tévedésére. Az első emeleti jobb oldali ajtó, amely mögött saját lakását vélte, nem volt kulcsra zárva, így könnyen bejutott a lakásba. Ez egyébként szintén ugyanolyan volt, mint az övé.

— Mari, megjöttem! — kiáltott a konyha felé, miközben a kalapját és a kabátját szokott helyére, a folyosón lévő fogasra akasztotta. Mari viszont nem felelt. Pedig itthon kellene már lennie. A konyha felé vette lépteit, s mit lát: a szomszédasszony ücsörög ott magában.

— Jó napot, Rózsi néni! — köszöntötte udvariasan, bár nem szerette, ha idegeneket talál itthon, amikor megérkezik.

— Jó napot, fiam, hát te? — kérdezte értetlenül Rózsi néni.

— Hogyhogy: hát én?! Kicsit korábban jöttem, ennyi az egész — felelte. De akkor már dühös is lett. Mit képzel ez a vén tyúk, talán már haza se jöjjek?

Tegnap is itt pletykált a feleségemmel, ma meg egyenesen ő fogad! — Mari hol van?

— Nem tudom, András, az előbb itt volt, de most... Mit tudom én?

— Jól van, hagyjuk, majd csak megjön — szakította félbe a szomszédaszszonyt, az viszont még értetlenebbül bámult a fiatalemberre.

— Mari is eljön? — kérdezte.

— Hát persze, hogy eljön — felelte András, s arra gondolt, hogy bár Rózsi néni nem is olyan öreg, az agyával mégis valami baj lehet.

— Értem már, megbeszélték — szólt ujjongva Rózsi néni.

— Mért beszéltünk volna meg? — kérdezte András, s ezúttal ő nézte bárgyún a szomszédját.

— Hát, csak úgy gondoltam — mondta az asszony, s eszébe jutott, amit Mari beszélt neki tegnap Andrásról: hogy olyan furcsán viselkedik az utóbbi időben. Szegény Mari! Most már értem...

— Azt akarja mondani, hogy magamtól nem tudom, hova kell mennem? — feszegette András a kérdést.

Az asszony megörült, hogy mégiscsak dűlőre jutnak:

— Akkor tehát mindent tudsz! Már intézkedtél? — kérdezte.

Eközben András a szülét méregette, s végérvényesen úgy látta, bolonddal áll szemben. De sebaj, mondta magában, mindent ráhagyok, nehogy dühbe guruljon, állítólag az nagyon veszélyes az ilyen egyéneknél. S csak annyit mondott, hogy igen, mindent elintézett.

— És? — faggatta tovább az asszony.

— Miféle és? Elintéztem, punktum. Mi kell még? — tört ki András.

A szomszédasszony jobbnak látta, ha csitítja a fiatalembert, de az váltig hajtogatta, hogy nem ideges. Csak amiatt bosszankodik, hogy nincs itthon a felesége, pedig egy családfő igazán megérdemelné, hogy munkából hazajövet valami harapnivaló várja az asztalon.

Rózsi néni számára teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy András meghibbant. De nem akarta zaklatni — merthogy az ilyesmi veszélyes is lehet! — ezért megkínálta az éppen aznap kapott disznótoros kóstolóból.

— Itt van, fiam, házi kolbász. A komádék hozták... Hm! A komámék, tűnődött András. Ennek az asszonynak

valami oka van rá, hogy így befészkelődön hozzánk. Még ő jön engem kínálgatni a komáméktól kapott kolbásszal.

— Tessék, itt a kenyér is, egyél. Jó étvágyat! — zavarta meg gondolatait Rózsi néni.

— A kést! — vetette oda mogorván András.

— Szűzanyám! A kést? — kiáltott fel kétségbeesve a szomszédasszony. — A kenyérből levágtam egy szeletet...

— Hát a kolbászt hogy egyem?

— Harapdáld, fiam, harapdáld! — biztatta az öregasszony, s közben azt gondolta: inkább azt, mind engem! De a kést akkor se adom!

András azonban nem hagyta annyiban. Most más csak azért is követelte a kést.

— De olyan tompa! — próbálkozott Rózsi néni.

Ez pedig végképp meggyőzte Andrást arról, hogy a szomszédasszony elmebeteg. Szóval tompa, morgott magában. Ő dönti el, hogy a mi konyhakésünk tompa-e vagy sem. Egye fene, nem kötekedem vele, most már igazán ráhagyok mindent, s nekilátott a falatozásnak.

Rózsi néni is megnyugodott, hogy a fiatalember elállt késelési szándékától. Feszengve ült a széken. Úgy érezte, mondania kellene valamit. Hát megkérdezte:

— Hogy ízlik a kolbász?

— Úgy, mint tegnap — vetette oda András.

— Mint tegnap? — csodálkozott Rózsi néni. Ez az András teljesen megőrült. Tegnap még nem is volt kolbászom. Csak ma hozták Tóthék a kóstolót. De jobbnak látta, ha semmit se szól. Közben pedig azon morfondírozott, hogyan térhetne vissza a Marival kitervelt közös disznóöléshez. Tegnap megbeszélték, hogy felesben vesznek egy hízott disznót, s az ő kertjében megcsinálják a disznóölést. Ez a félnótás azt mondja, hogy már intézkedett. De valahogy nagyon szófukar, nem lehet belőle kiszedni, mire is jutott.

— Tehát elintézted a dolgot, András?

— Mondtam már, hog elintéztem. Punktum! — s csak törte a fejét, miről is lehet szó, vajon mit kellett volna elintéznie. Legalább világosan beszélne ez a nyanya, gondolta. Úgy látszik, valami rosszban sántikál.

— Az jó, hogy elintézted. S mikor öljük meg?

András úgy ugrott föl a székről, mintha megégette volna a fenekét.

— Megöljük? — kérdezte megriadva és csodálkozva egyszerre.

— Hát csak nem akarod élve kibelezni?

— Rózsi néni! Üljön nyugodtan, ne mozduljon innen! — mondta András a tőle telhető legnagyobb nyugalommal. Ami abban nyilvánult meg, hogy jobbra-balra lépkedett, összevissza hordta

20 A HÉT