A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-26 / 48. szám
IGTAJAK Tommaso Landolfi VÁLASZTÁS Ismertem egyszer egy asszonyt, a neve... de különben mit számít? Szomorkás nő volt, és egy picit húzta az egyik lábát. Gyakran előttem ment el, mikor a népkertben üldögéltem, mindig körülbelül ugyanabban az időben; nem volt csúnya, még fiatalos, és mint említettem, megvolt benne a szomorkásság különös varázsa. Én minden határozott szándék nélkül néztem, de semmi több; ő éppen hogy csak visszapillantott. De egyszer leült mellém, gondolom, puszta fáradtságból, s így jobban meg tudtam figyelni (az arcélét). Hirtelen felém fordult — talán mert zavarta még a puszta nézésem is —, és futó mosollyal mormogott valamit; ha nem csalódom, azt mondta; látta, hogy ilyenkor ott szoktam tartózkodni, vagy valami ilyesmit. Szóval beszédbe elegyedtünk, de csupán úgy, mint két udvarias ember, aki néhány szót vált a parkban. Bármennyire is jól beszélte nyelvünket, látszott, hogy külföldi, távoli országból való. S mivel azokban a napokban volt egy kisebb földrengés, természetes, hogy beszélgetésünk erre és hasonló természeti csapásokra terelődött; úgy látszott, ezekről a dolgokról rendkívül sokat tud. Kevésbé látszott természetesnek az a makacs kitartás (mivel kót-három napon át találkoztunk), amellyel ezekhez a témákhoz tapadt, és hamarosan rájöttem, hogy földrengés, tűz, hajótörés és egyéb szerencsétlenség különös fájdalmas vonzalmat ébreszt lelkében. Aztán mikor utoljára találkoztunk, elmesélt egy bizonyos történetet, melyet most elmondok, s az egyszerűség kedvéért az ő szavaival, vagy majdnem úgy. "Ott lenn (mondta) gyakoriak a tüzek; maga a nap ereje is szítja, és az sem ritka, hogy az erdők maguktól tüzet fognak. S aztán feltámad a szél... Ez itt is megesik, mondja maga, de bárhogy is van, az valóban a tüzek hazája. Hány tüzet láttam már életemben: egyszer éjszaka három gyerek az ablakpárkányba kapaszkodva tartotta fenn magát, mert az egész ház lángokban állt. Nem volt idő, hogy kimentsék őket, leestek a harmadik emeletről, egyik a másik után, s csak egy maradt életben közülük... De minek emlegessük a mások bajait? Nekem is van közvetlen tapasztalatom: a lángok a húsomba martak, s mellettem égtek a gyerekeim. Akkoriban egy nagy ház hatodik emeletén laktunk a városban. Nem szerettem azt a helyet, látja, ilyenek a véletlenek. Két gyermekem volt, egy kisfiú és egy kislány, az egyik három-, a másik négy és fél éves. Az apjuk aznap távol volt. Hirtelen irtózatos lárma, zűrzavar hallatszott a felső emeletről, kétségbeesett sikolyok, tüzet kiabáló hangok. Kirohantam a szobából, ahol csodálatosképp mit sem sejtettünk e pillanatig, magammal vonszoltam a gyerekeket; a folyosó végén a padló már borzalmas robajjal szakadt le, s lángnyelvek törtek elő. A lejárathoz rohantam, lépcsőnek nyoma se látszott, s helyén füsttel, lángokkal borított félelmes űr tátongott. Felesleges, hogy töviről hegyire elmondjak mindent. Végül is a legelső szobába menekültünk. De a tűz egyre terjedt, s ezt az utolsó menedékhelyet is elárasztotta a fojtogató füst; közben a hőség elviselhetetlenné vált. Rémülten fürkésztem a szabadulás egyetlen lehetséges útját — az utcára néző ablakot. Illuzórikus megoldás, nyilvánvaló, inkább újabb szenvedés, hiszen a hatodik emeleten voltunk. Kétségbeesetten kiabáltunk le, próbáltuk felhívni magunkra a figyelmet; de a zűrzavar, lárma akkora volt, hogy senki sem hallotta meg, senki sem törődött velünk, legalábbis azt hittem. Mit tehetnék, hogy megmentsem ezeket a kis teremtéseket, ha magamat nem is? Semmit, semmit. Rémes szívdobogás jött rám, elhagyott az erőm, úgy éreztem, a következő pillanatban elveszítem az eszméletemet is, és még mindig nem tettem semmit, semmit nem próbáltam tenni értük. Egyszer csak ott az ablakban megjelent egy lángvörös, szakállas arc, most is előttem van. Tűzoltó volt, egy nagyon hosszú létra tetején, amely veszélyesen inogott. »Ezt a két gyereket!« — kiáltottam. »Csak az egyiket — válaszolta gyorsan —, mozgás!« Látva tétovázásomat, hozzátette: »A másikat utána, rögtön visszajövünk: most nem lehet, mindannyian lezuhannánk. Gyorsan, gyorsan!« Jaj, de melyiket a kettő közül? Választanom kellett abban a pillanatban, melyiket akarom két egyformán szeretett gyermekem közül; választani, melyiket mentem meg a haláltól, mert abban biztos voltam, hogy ha a mentők valóban vissza is jönnek, akkor már késő lesz. Embertelen volt — lehetetlen. Persze hogy lehetséges volt: abban a végső pillanatban mégis választottam, tudtam választani. A fiamat választottam, hogy megmentsem... A férfi megjelent a batyujával, időt sem hagyott, hogy megszólaljak, hogy kérleljem: görcsösen vártam, aztán elveszítettem az eszméletemet. A többit, gondolhatja, úgy mesélték el. Mikor visszajöttek, én még lihegtem az ablak közelében; és hát itt vagyok — szép eredmény ugye (kiáltott fel keserű, torz nevetéssel)? De amint előre láttam, < a másik gyermek már halott volt, megfulg ladt, talán el is égett, soha nem tudtam ö meg. Egy olyan parányi teremtés; nem 3- volt meg benne az én átkozott szívósságom." 3 Az elbeszélést hosszú csend követte, d Másfelé nézett, nem volt nehéz elképzelni, * mi ment végbe benne; de én őszintén 3 szólva nem tudtam, mit is mondjak. 2 Minden szokásos frázis, minden vigaszs talás értelmetlennek látszott. Talán iga-12 A HÉT
