A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-07-02 / 27. szám
VÁNDORLÁSOK MÁS VÉRBŐL VALÓK VAGYUNK Az apartheidet illetően — egyértelmű a nézetem. Másrészt viszont nem gondolom, hogy minden ember egyforma lenne, hogy minden faj ugyanolyan tulajdonságokkal és lehetőségekkel rendelkezne. Lehet, önök erre azt mondják, hogy ez rasszizmus. De először hallgassanak meg. A transkei missziós iskolában, amelyet a dán protestánsok segítségével építettek fel, az (európai) igazgatónőre érdekes feladat hárul a tanítás folyamán. Minden egyes osztályba legalább óránként be kell mennie, hogy a diákokat és a tanárt felébressze! Állítja, hogy a négerek lusták, és nem akarnak művelődni. Az egyetlen, ami érdekli őket, az énekóra, reggeltől estig csak énekelnének. Nem arról kívánom meggyőzni önöket, hogy az afrikaiak születésüktől kezdve buta és tehetetlen emberek. Nem, semmi ilyet nem gondolok. Viszont úgy érzem, hogy az évezredes különböző fejlődést nem lehet azzal a kijelentéssel eltörölni, hogy "minden ember egyforma". Igaz, az alapvető jogokban egyenlőek vagyunk (vagy annak kellene lennünk). Ám éppen a tehetségünkben, tulajdonságainkban, lehetőségeinkben különbözünk. Ha például engem kitesznek a Kalahári sivatagban, éhen halok, miközben pár kilométerrel odébb nyugodtan éldegél valamelyik törzs. Ők vizet és élelmet találnak ott is, ahol a fehér ember soha nem bukkanna rá. Persze, éppen ilyen tehetetlenek lennének, ha valahol a betondzsungel közepén magukra hagynánk őket. Az emberi faj különbözősége nem a nácik vagy a megátalkodott pretoriai rasszisták találmánya, hanem a különböző életfeltételek — amelyekben az egyes fajok éltek — logikus következménye. A trópusi és szubtrópusi Afrikában a feketéknek soha nem kellett élelmet raktározniuk télire, a ruházkodással és a szeszélyes időjárással sem kellett törődniük. Tulajdonképpen alig kellett tenniük valamit, és ma éppen erre az előző gondtalan életmódjukra fizetnek rá. PECSÉTTULAJDONOSOK Az egyik dolog, amitől a fehérek nagyon félnek, hogy a következő többségi (fekete) kormány fekete államigazgatást alakít ki. Félnek, hogy a feketék, akiknek pecsétet adnak a kezükbe, hasonlóan fogják fel a munkájukat, mint a testvéreik a többi afrikai országban: a tevékenyebbek szerint a hivatalokhoz fordulók élősködők, és csak ajándék vagy csúszópénz ellenében intézik el kéréseiket. A lustább hivatalnokok meg valószínűleg szórakozásra és alvásra használják majd az irodákat. Megütköztem rajta, hogy ennyire tartanak a működőképtelen államigazgatástól, véleményem szerint a kommunizmus sokkal veszélyesebb. Csak később értettem meg, hogy a bizonytalanság a rossz tapasztalatból ered, ugyanis a dél-afrikai államigazgatás már elszenvedett néhány jelentős sokkot. 1948 után például, amikor a választásokon a Nemzeti Párt győzött, és főként a köztársaság kikiáltása után (1961), amikor az állami alkalmazottak nagy részének el kellett távoznia, mert angolok voltak. Helyükre afrikaiak ezrei léptek — gyakran mindenfajta végzettség nélkül. Hosszú évekbe tellett, amíg az állami bürokrácia gépezete beindult. Fokváros AZ A NÉGY BETŰ Pár évvel ezelőtt, amikor Afrikában már AIDS-pandémiáról lehetett beszélni, a Délafrikai Köztársaságban a bányában dolgozni szándékozó külföldiek számára bevezették a kötelező kivizsgálást. Főként húsz és harmincöt év közötti zambiai, zimbabwei, malawi és zairei férfiakról volt szó. A tesztek eredményei sokkot váltottak ki — több mint ötven százalékuk HIV-pozitív volt. (A tavalyi adatok szerint a Zambiából jelentkezők több mint 90 százaléka fertőzött!) Az orvosok azt állítják, hogy a fertőzött területek egyszerűen elnéptelenednek. Állítólag már ma is találhatók ilyen kihalt részek az egyenlítőtől délre, ugyanis miután a családfenntartók meghalnak AIDS-ben, meghalnak a gyerekek és az öregek is, mert nincs aki gondozza őket. A Dél-afrikai Köztársaságban valamivel jobb a helyzet, de az egészségügyi dolgozók nem győzik hangsúlyozni, hogy ez főként a fehér és az indiai lakosoknak köszönhető, mert az ő szexuális szokásaik józanabbak. A fekete lakosság nagy része ugyanolyan felelőtlenül él, mint eddig. Erre biztatják őket a vezetőik is, akik az AIDS-et a fehér ember kitalációjának tartják. Amikor a kormány (hosszú belső harcok után) beleegyezett a prezervatív reklámkampányába, maga Nelson Mandela jelentette ki, hogy az óvszer a fehérek fegyvere, amellyel a feketéket terméketlenné akarják tenni. Az orvosok érveléseire, miszerint az óvszerrel megelőzhetjük az AIDS-t, az elnök elvtárs így válaszolt: "Az afrikaiak már rosszabb dolgokat is túléltek". A VILÁG TUD RÓLUNK A világ valóban tud rólunk. Néha még többet is, mint azt szeretnénk. A Dél-afrikai Köztársaságban minden posta, hivatal és vállalat hirdetőtábláján ott áll a következő felirat: "Nézzék meg alaposan, életeket menthetnek meg." A táblákon gránátok és bombák makettjei láthatók, amelyeket az ottani terroristák a leggyakrabban használnak. Közöttük a szovjet és a mi termékeink vannak túlsúlyban. Kétségtelen, hogy a Dél-afrikai Köztársaságban a leggyakrabban használt géppisztoly a híres "kalasnyikov", amely a nyugati világban AK-47 megjelölés alatt ismert. Annak ellenére, hogy Dél-Afrika egyetlen darabot sem vásárolt belőle, a számát néhány millióra becsülik. Az országba különféle utakon kerültek. Többnyire a "nemzeti felszabadító mozgalmak"-nak címzett titkos küldeményekkel a Szovjetunióból és a kelet-európai országokból Zimbabwén és más frontországokon át. Elsősorban azonban egyenes küldemények útján, amelyekkel a szovjetek fegyverezték fel vazallusaikat — főként Angolát és Mozambikot. Nem tudom, milyen távlati terveik voltak a moszkvai tábornokoknak ezekkel a nagyszerű harcosokkal, azt viszont tudom, hogy a mozambiki határőrök eladták a géppisztolyaikat a dél-afrikai határőröknek (tehát az ellenségnek) — egy géppisztolyt egy doboz cigarettáért, A szocialista katona bejelentette, hogy elveszett a fegyvere, kapott érte pár nap börtönt, és ezzel az ügy lezárult. A népszerű géppisztolyon kívül (amelyet licenc alapján mi is gyártottunk), más jó reklámunkjs van Dél-Áfrikában: a 9 milliméteres ČZ 85-ös pisztoly. Nagyszerű fegyver, a maga nemében a legjobbak közé tartozik. Magas ára miatt a brünni "kilencest" inkább az "elnyomók" használják, semmint a "nemzeti felszabadítók". Végül a legnagyobb szégyen, a nyolcvanas évek Csehszlovákiájának üzleti bélyege: a semtex. Tudom, robbanószereket bárki előállíthat. Csakhogy Kadhafinak, a palesztinaiaknak stb., mi adtunk el. Beszéltem egy cseh emigránssal is, akinek az első terrorista akcióban Pretoriában majdnem meghalt a fia. Akkor, 1983. május 20-án a Poytons Building épülete előtt parkolt egy semtexszel megrakott autó. Tizenkilenc halott, háromszáz sebesült. A fiúnak szerencséje volt, két liter vért vesztett, de sikerült megmenteni. Vele nem találkoztam, úgyhogy nem tudom, milyen véleménye van "régi hazájáról" és annak szocialista barátságáról. Pár nappal az elutazásom előtt bomba robbant a New York-i World Trade Centerben. — Á, semtex — mondták az afrikaiak kórusban. A rendőrség csak órákkal később állapította meg a robbanóanyag fajtáját; a dél-afrikaiak biztosra tippeltek. Folytatjuk A Mladý svét nyomán feldolgozta: TÓTH EDIT A HÉT 5
