A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-26 / 48. szám
"Folyosói szünposzion": Tóth László, Varga Erzsébet és Mécs József. Vajon miről beszélgetnek? Az idei Fábrydijas: Koncsol László könyvesboltját. Az ünnepélyes pillanatot Pomogáts Béla szellemi honfoglalásnak nevezi. A következő egy órában egy utópia elevenedik meg előttem. Az emberek szinte egymást taposva szedik le a polcokról a könyveket, tíz—húsz percbe is beletelik, mire a pénztárnál rájuk kerül a sor. A legnépszerűbb szerző, az újdonsült Fábry-dijas Koncsol László például már rég dedikálta Ütemező című könyvét, melynek boldog tulajdonosa még mindig arra vár, hogy a szerző által már neki ajánlott könyvet kifizethesse. Eszembe jut, hogy ebben a tumultusban bizony számos könyvnek lába kelhet... A második nap két előadója — Tóth László és Cselényi László — az idén 35 éves Irodalmi Szemlével foglalkozik. Habár Tóth László arra hívja fel a hallgatóság figyelmét, hogy— mivel egy időben maga is a Szemle szerkesztője volt — elfogulatlanságot, tárgyilagosságot és távolságtartást ne várjanak tőle, Esszé az Irodalmi Szemléről három tételben című előadásának legfőbb jellemzői éppen a tárgyilagosság és elfogulatlanság. Minden szempontot figyelembe vevő rendkívül igényes és kimerítő tanulmányában megállapítja: Az Irodalmi Szemlében mindig az értékközpontúság dominált, s a folyóirat mindenkor az irodalmi és társadalmi haladást szolgálta. Tóth László objektivitásra törekvő előadását Cselényi László rendkívül szubjektív és roppant szellemes fellépése követi. A megtámadottakat védem — jelenti ki merészen. Ha majd tanulmánya napvilágot lát a Szemle hasábjain, alighanem széles körű polémia "kerekedik" belőle. Számomra teljességgel érthetetlen, hogy a Szemle jelenlegi főszerkesztője s az eddigi főszerkesztők — Varga Erzsébet kivételével — miért nem jelentek meg ezen a fórumon. Azt is mondhatnám, hogy távolmaradásukkal megrövidítettek bennünket, hiszen sokan voltak kíváncsiak a Szemle régi és mai "belügyeire", vagy arra pl., hogy a volt főszerkesztőknek annak idején milyen problémákkal kellett megküzdeniük, milyen volt szerintük az akkori irodalmi élet stb. Végh László, a Csemadok OV főtitkára szerint egy ilyen rendezvényen rendkívül fontosak az előadások közti szünetek, amikor a folyosókon a közönség csoportokra szakad, s beszélgetés közben rengeteg ötlet merül fel. Végh Lászlónak igaza van, egy-egy ilyen rendezvény sokszor erre is épül: a személyes találkozásokra, beszélgetésekre, az előadások utáni spontán reagálásokra, a felvetett téma továbbgondolására. Sokat lehetne írni arról is, hogy az idei Fábry Napokon mi minden zajlott a "kuloárokban", ahol ugyancsak sok érdekes és értékes információval, ötlettel lettünk gazdagabbak. Az az ötlet is egy kötetlen beszélgetés alkalmával vetődött fel, hogy változtatni kellene a Fábry Napok irodalomközpontúságán, s a következő években olyan témakörökkel gazdagítani a rendezvényt, mint pl. a tudományosság, a gazdaság stb. Az idei Fábry Napok Stószon, Fábry Zoltán sírjának és emléktáblájának a megkoszorúzásával fejeződnek be. Mi, a résztvevők egy maroknyi csoportja, mivel közlekedési gondok merülnek fel, nem jutunk ki Stószra, ezért úgy döntünk, hogy a stószi koszorúzás időpontjában a kassai Rodostó emlékházba látogatunk, és II. Rákóczi Ferenc emléke előtt tisztelgünk. MELAJ ERZSÉBET Balajti Árpád (3) és Prikler László (1) felvételei NYOMÁSPRÓBA Egy műszaki rendszer vagy berendezés teherbíró-képessége sokféleképpen tesztelhető. Az egyik gyakran alkalmazott eljárás az ún. nyomáspróba, amelynek lényegét már az elnevezés sejteni engedi: a megterhelést addig növelik, amíg a vizsgált műtárgy a súlyok alatt össze nem roskad. Úgy látszik a szlovák kormánynak is megtetszett ez a módszer, mert lépten-nyomon különböző presszióknak teszi ki a társadalmat és azt figyeli, meddig terjed a tűréshatára. A mezőgazdaságot, az egészségügyet és nagyrészt az oktatásügyet már sikerült palacsintává lapítania, mostanában éppen a tömegtájékoztatás, elsősorban az elektronikus médiumok formapréselése van napirenden. A kommunista diktatúra idején a hatalom birtokosainak egyszerűbb volt a dolguk: néhány vezetőt leváltottak, helyükre szervilisebb alakokat ültettek, s a kívánt effektus máris előállt. Ma egy kissé bonyolultabb a helyzet, elvégre demokratikus jogállamban (?) élünk, s adni kell a külsőségekre is. Mivel mind a televízió, mind a rádió központilag dotált intézmény, a nyomás tehát sokkal hatékonyabb lehet, ha a létezéshez és a működéshez szükséges pénz folyósítását különböző feltételekhez kötik. Itt már nemcsak a vezetők további sorsa a tét, hanem az összes alkalmazotté, sőt az intézményeké is, ha úgy tetszik, s a támogatás befagyasztására mindig könnyebb találni indoklást, mint a kellemetlen személyek eltávolítására. Mellesleg ezzel a módszerrel a nemzeti kisebbségek sajtóját is eredményesen lehet fenyegetni, hiszen lapjaink eleve nem lehetnek nyereségesek, s az állami támogatás akadozása vagy elmaradása gyakorlatilag a megszűnésükhöz vezetne. (Nem titok, hogy a kulturális minisztérium él is ezzel az eszközzel...) A legújabb nyomáspróbának a koalíciós tárgyalások során lehettünk szemtanúi. Az eddig egyedül kormányzó DSZM arra kényszerült, hogy parlamenti többségének megőrzése érdekében megfelelő partnert keressen a szlovák politikai színtéren. Amint az várható is volt, az önálló Szlovákia létrejötte óta állandó identitászavarokkal küszködő SZNP-ben alkalmas statisztára akadt, amelynek vezető korifeusai egy-két miniszteri bársonyszék kedvéért még arra is hajlandók, hogy pártjukat szétcincálják. Nem nagy kár érte, mondhatnánk, hiszen ez a politikai tömörülés mindazt képviselte, ami maradi, ami retrográd, ami anakronisztikus, sőt, ami antidemokratikus. De ugyanakkor fennáll annak is a veszélye, hogy az "elnyelt” darabok a DSZM belsejében tovább hatnak és mérgeznek, s ez végeredményben az egész szlovák társadalmat megfertőzheti. A kormányfő a közelmúltban a japán egypártrendszer előnyeiről áradozott, egyáltalán, nem titkolva azt a vágyát, hogy -hasonlóval itthon is sz)vesen megpröbsdkciioa. Persze nekünk, akik aligha ismerhetjük a japán modellt, viszont varinak már tapasztalataink a szovjet modellel, éz a fejtegetés valami egészen mást juttat az eszünkbe: e kis hazában ismét akadt valaki, aki mindenkinél okosabbnak, rátermettebbnek képzeli magát, s aki meg van győződve róla, hogy nélküle ezt az országot nem lehet kormányozni. Most már csak az a kérdés: vajon az ország népe is így gondolja-e? —lamér— A HÉT 1
