A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-11-19 / 47. szám

SZABADIDŐ

Teddy Clayton

Nem volt eléggé óvatos

Derek Weaver élvezettel gyönyörködött tökéletesre sikerült maszkjában a hotelszoba tükrében. Éjfekete paróka, hullámos hajjal és ügyesen felragasztott bajusz. Mesteri munka. Még hozzáadjuk ehhez a szemüveget, gondolta, és a szegény édesanyja sem ismeri meg, ha véletlenül errefelé vetődik.

Ugye, ugye. Mégis értelme volt műkedvelősködni ebben a buta klubban, íme, megvan az eredménye. Az ember sohasem tudhatja, hogy minek, mikor és hol veheti hasznát. Az sem lényegtelen szempont azonban, hogy a leány közel lakott a Victoria állomáshoz, kalandoztak el a gondolatai. A vonat Brightonból Londonig egy óráig döcög. A városba érkezve belezuhan Valerie karjaiba. A szerelvény úgyszólván a küszöb előtt áll meg. Hát nem vicces?

Számoljunk.

Hatvan perc Londonig. A leány... eh, Valerieval pillanatok alatt végez, egy óra marad a visszatérésre. Mindent összevetve: két óra és néhány perc alatt megszabadul a gondjaitól.

— Szeretném alaposan kialudni magamat — mondta a csinos szobacicusnak. — Hat óráig nem akarok senkit sem látni, ne háborgassanak.

Az az ember, aki elhagyja majd a hotelt, már nem ő lesz, hanem valaki más. Nem, az nem lesz Derek Weaver. Mit vallanak majd a tanúk? Láttak egy alacsony úriembert, éjfekete hajjal, bajusszal és szemüveggel. Nem ártana, ha az öreg Young előmászna a búvóhelyéről, gondolta. Tőle megkérdezheti, hogy Valerie melyik szobában szállt meg. Csak nyerhet, ha az abszolút tájékozatlant adja.

— Igen, igen — vallja majd Young a rendőröknek —, meglátogatott egy úriember. Szemüveges volt és... hm, hm... alacsony stb., stb.

Derek a vonatban fellapozta az újságokat, de a betűk összemosódtak a szeme előtt, és csak Valerie-re gondolt, akitől olyan gyorsan meg akart szabadulni.

Miért?

Egy évvel ezelőtt rábukkant egy apróhirdetésre.

KÉZIRATOKAT GEPELEK. TISZTÁN ÉS PONTOSAN.

Leadott a lánynak egy novellát. Csak úgy, próbára. Az eredménnyel elégedett volt. Igaz, ezt a sztorit sohasem adta a nyomdába. Az első nagyobb siker után úgy érezte, hogy nem ártana az örömét megosztani a munkatársával, vagyis Valerie-vel. A bárban aztán a megengedettnél többször nyúltak a martinis pohár után. Elvitte a szobájába a leányt, és megtörtént, ami várható volt. A kaland nem ígért semmi rendkívülit, semmi izgalmat, tragédiára pedig senki sem gondolt.

Néhány héttel a történtek után Valerie bejelentette, hogy terhes. Derek az első pillanatban nyugodtan fogadta az újságot, de már másnap elfogta valami megmagyarázhatatlan undor, és kezdte roppant kellemetlenül érezni magát. Micsoda meggondolatlanság! Elvégre minden rendben volna. Valerie nem tudhatta, hogy neki titkos ambíciói vannak, nagy tervei. Színházalapításról álmodozott. Házasságról, gyerekekről a legkevésbé. Na még csak az hiányozna!...

Három órával tettének elkövetése után meglátogatták a rendőrök. Derek végtelen nyugalommal fogadta a vendégeit. A rendőrfelügyelő körülnézett a hotelszobában. Nem kerülték el a tekintetét a tarka színházi ruhák, a tükör előtt a sminkes dobozok, de természetesen Dereket is alaposan megnézte magának.

— Elnézést — szóld udvariasan —, de vizsgálatot folytatunk gyilkossági ügyben. Az áldozat bizonyos Valerie Gossett.

Weaver elhúzta a száját.

— Meghalt?

Biztosra vette, hogy színésznek legalább olyan rendkívüli és tehetséges, mint írónak.

— Ma délután megfojtották.

— Szörnyű.

— Ismerte?

— O, igen.

— Ebben az esetben tehát számíthatunk a segítségére? Kaptunk ugyan valamiféle személy leírást a feltételezett tettesről, de nem sokra megyünk vele. Ön talán hathatósabb segítséget nyújthat a rendőrség embereinek.

Derek megvonta a vállát.

— Ebben nem vagyok olyan biztos.

— Nos? Mit tud a hölgyről?

— A barátait nem ismertem. Valerie egy ideig nekem dolgozott. Ő gépelte az írásaimat, a színdarabjaimat.

— Mióta és meddig?

— Egy esztendővel ezelőtt alkalmaztam. A múlt héten kellett befejeznie legújabb színdarabom átgépelését. Úgy tudom, hogy már-már elkészült a munkával.

— Befejezte.

— Igen?

— Most akarta postára adni.

Minden stimmel. Tehát nem várta a

látogatását. Derek ujjongott magában. Micsoda véletlen.

— Szörnyű tragédia — mondta halkan.

— Ne értsen félre — szabadkozott a rendőrfelügyelő —, de volna egy kérdésem önhöz.

— Tessék...

— Hol töltötte, uram, a mai napot? A mai délutánt?

— A mai délutánt? Itt, Brightonban, rendőrfelügyelő úr. Lefeküdtem, mert este előadás lesz a színházban.

A rendőrfelügyelő bólintott, majd rövid szünet után Derek mellé lépett, és megjegyezte:

— A gyűrűje...

— fyli van a gyűrűmmel?

— Érdekes...

— A gyűrű? Érdekes, gyűrű? — csodálkozott Derek. — Ó, igen. Az apámtól örököltem. Burmából hozta. Olyan, mint valami talizmán. Sohasem válók meg tőle.

— Egy kígyót véstek a gyűrűbe.

— Igen, egy kígyót.

Derek kezdte rosszul érezni magát.

— Éppolyan, mint ez — szólt a rendőrfelügyelő és kivett a zsebéből egy összehajtott papírost, amelynek sarkában tisztán kirajzolódott a kígyó lenyomata.

Weaver felvonta a szemöldökét.

— Ezt hol találta?

A rendőríelügyelő most már mosolygott.

— Valerie asztalán. Biztosan ráhajolt arra az asztalra, uram. Csak úgy, beszélgetés, magyarázkodás közben, és a gyűrűjével megérintette ezeket a papírosokat, amelyek közé Valerie indigót rakott. Látja? A kópia tökéletes.

Az í/ó a székbe roskadt.

— Én... én... nem emlékszem.

— Érdekes — mondta a rendőrfelügyelő majdnem barátságosan —, pedig emlékeznie kellene az eseményekre. Ezeket a papírlapokat az áldozat behúzta a gépbe. Miért? Sohasem fogjuk megtudni... amikor ön becsöngetett, akkor valószínűleg kihúzta a gépből. Látja? Itt a dátum a mai dátum a géppapír sarkában... Mi az? Valamitől rosszul lett, uram?!

20 A HÉT