A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-19 / 47. szám
ÉGTÁJAK Alekszandr Szolzsenyicin r RAKOSZTALY Lev Leonyidovics megjelenésének első pillanatában megállapította Kosztoglotov, hogy ez belevaló férfi. Nem lévén más dolga, alaposan megfigyelte a vizitek alkalmával. Ez a szemmel láthatóan soha nem a tükör előtt föltett sipka, ezek a túl hosszú kezek, melyeket olykor ökölbe szorít és elöl zárt köpenyének zsebébe süllyeszt, ez az enyhén csücsörített ajak — mintha füttyenteni szándékoznék —, ez a hatalmas erejét és félelmetes külsejét meghazudtoló tréfálkozó hangnem, ahogy a betegekkel beszélgetett, nagyon rokonszenvessé tette Kosztoglotov szemében, szeretett volna beszélgetni vele, s föltenni néhány olyan kérdést, melyre az itteni orvosnők egyike se tudott vagy akart válaszolni. De nem volt mikor föltegye: a vizitek alatt Lev Leonyidovics senkit se látszott észrevenni a saját sebészeti betegein kívül, a sugárkezeltek mellett úgy ment el, mintha ott se lettek volna, a folyosókon meg a lépcsőn pedig sebtében válaszolt azoknak, akik köszöntek neki, de arcáról sohase tűnt el a gondterhelt kifejezés, és mindig sietett. Egyszer pedig Lev Leonyidovics nevetve mondta az egyik betegre, aki először tagadott, azután mégis mindent bevallott: "Hát mégis köpött!" — és ezzel még jobban belopta magát Oleg szívébe. Mert ezt a szót ebben az értelemben nem mindenki ismerhette és használhatta. Az utóbbi időben Kosztoglotov kevesebbet kószált a kórház területén, így még kevesebb alkalommal találkozhatott össze a sebész főorvossal. Egyszer azonban úgy adódott, hogy Lev Leonyidovics a szeme láttára kulccsal kinyitotta a műtő melletti kis szoba ajtaját és bement, tehát nyilvánvalóan egyedül volt ott. S Kosztoglotov kopogott a fehérre mázolt üvegen és benyitott. Lev Leonyidovics közben már leült a szoba közepén álló egyetlen asztal melletti támlátlan székre, féloldalasán, annak jeléül, hogy nem sokáig marad, de máris írt valamit. — Tessék? — emelte föl a fejét, mintha egy csöppet se csodálkoznék, csak azon tűnődnék közben, hogyan folytassa az írást. Soha senkinek nem ér rá! Életek fölött kell döntenie egy perc alatt! — Bocsásson meg, Lev Leonyidovics — szólalt meg Kosztoglotov olyan udvariasan, ahogy csak telt tőle. — Tudom, hogy nincs ideje. De magát leszámítva nincs kitől... Mindössze két perc... megengedi? A sebész bólintott. Látszott rajta, hogy a maga problémáján töpreng. — En most hormonkezelést kapok... szinesztrolinjekciókat intramuszkulárisan, az egyszeri dózis... — (Kosztoglotovnak ez volt a módszere, és büszke volt rá, hogy az orvosokkal az ő nyelvükön és az ő precizitásukkal beszélt, ily módon juttatva kifejezésre azt az igényét, hogy vele is őszinték legyenek.) — Az érdekelne, hogy a hormonkezelés hatása kumulálódik-e vagy sem. A következő másodpercek már nem tőle függtek, s némán állt, szemét fentről az előtte ülőre szegezve, ezért úgy festett, mintha meggörnyesztené hórihorgas alakját. Lev Leonyidovics homloka ráncokba gyűrődött. — Nem, dehogy, úgy tartják, hogy nem feltétlenül — felelte. De nem hangzott végérvényes válasznak. — En valahogy mégis így érzem — ellenkezett Kosztoglotov, mintha ezt akarná, vagy mintha már Lev Leonyidovicsnak se nagyon hinne. — Nem, nem feltétlenül — mondta még egyszer ugyanolyan tétován a sebész, vagy mert ez nem az ő területe volt, vagy mert még nem volt ideje átkapcsolni. — Szamomra nagyon fontos, hogy tudjam — Kosztoglotov úgy nézett s úgy beszélt, mintha fenyegetőznék —, hogy ez után a ciklus után teljesen elvesztem-e a képességemet... szóval a nők irányában? Vagy csak egy bizonyos időre? Eltávoznak-e a szervezetemből ezek a beadott hormonok? Vagy örökre ott maradnak? Vagy bizonyos idő után ezt a hormonkezelést semlegesíteni lehet ellenkező injekciókkal? — Nem, ezt nem ajánlom. Nem lehet. — Lev Nyikolajevics a csapzott fejű beteget nézte, de alapjában véve csak azt az érdekes sebhelyét látta. Elképzelte, milyen lehetett a friss vágás, mintha a sérültet most hozták volna be a sebészetre, és mit kellene vele csinálni. — Miért érdekli ez magát? Nem értem. — Hogyhogy nem érti? — Kosztoglotov azt nem értette, mit lehet ezen nem érteni. Vagy egyszerűen orvosi státusához híven ez az akkurátus sebész is csak belenyugvásra készteti a beteget? — Nem érti? Már túllépték a két percet is, az orvos és beteg kapcsolatát is, de Lev Leonyidovics éppen azzal a szerénységgel, amelyet azonnal észrevett és becsült benne Kosztoglotov, olyan bizalmasra halkított hangon, mintha régi barátjához beszélne, hirtelen így szólt, egyáltalán nem hivatalos modorban: — Hallgasson ide, hát azt hiszi, a nők jelentik az élet egyetlen örömét? Hisz 12 A HÉT
