A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-10-29 / 44. szám

EMBERNEVELŐK

Csík Zoltán —

Csik Zoltán

Cs.A.: — Alig három esztendeje, hogy először találkoztunk. Tudom, hogy Kelet-Szlovákiában születtél a Kassavidéki Alsóláncon, s ma a Madari Alapiskola igazgatója vagy. Hallottalak nyilatkozni szülőfaludról, annak tisztalelkű lakóiról, a faluközösségről, amelyhez lélekben ma is tartozol. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a jóhírű "kassai ipariban" érettségiztél. Először azt kérdezem tőled, hogy lettél tanító ?

Cs.Z.: — Mivel életem korai szakaszában a legtöbb megerősítést az anyanyelv, az irodalom, történelem területein szereztem tanáraimtól, úgy gondoltam, hogy a szűk lehetőségek és a vágyaim kompromisszumaként az alsó tagozatos képzésre jelentkeztem a Nyitrai Pedagógiai Fakultásra. Talán nem is arra emlékszem, hogy a tanítóim, tanáraim mit tanítottak nekem, hanem a szellemiségükre, egy-egy árulkodó kifejezésükre. Mondhatnám, szerencsém volt. A szlovákiai magyar iskolák legtöbbje rendelkezik számos értékes, valóban értelmiségi pedagógussal, amelyből olykor egy iskolában egy is elég, hogy mintakövetés céljából a gyermekek látószögében legyen.

Tudvalevő, a főiskolára annak idején úgy juthattunk be, ha fel tudtuk mutatni földműves- vagy munkásszármazásunkat. Ez a pedagógusi identitás egyik dilemmája volt. A háború után az értelmiségünk zömét kitelepítették, éppen azokat, akik ellenállhattak volna az általános értékrombolásnak. Az új értelmiségnek sajnos nem sikerül "értelmiségien" viselkedni. Viszont a főiskolai képzésünk ideológiai töltete oly mértékű volt, hogy azt már nem lehetett komolyan venni. Ez volt a főiskolai képzés és az iskolai oktatás tarthatatlanságának legfőbb oka. Szakterületeken a tárgyi tudás elsajátítása viszont már nem volt megideologizálható.

Cs.A.: — Milyen lehetőségeket láttál hát a pályád kezdetén ?

Cs.Z.: — Tudvalevő, hogy az oktatásaz értékközvetítő

ban az egyetlen járható út, az egyetlen helyes módszer eszméje dívott. Tóth Mariann soproni előadótól hallottam először Deákiban a Nyári Egyetemen, hogy a pedagógia módszersemleges. Nagyon tetszik e tömör megfogalmazás, mert pedagógusi előítéletünknél fogva nehéz a teljes szabadság elfogadása. Hiszen nem volt más feladatunk, mint kiszolgálni a szigorú előírásokat. Eltérésekről szó sem lehetett. Szlovákiában ma is csak 30 százalékos eltérést engedélyeznek a központi tervektől, ami ugyancsak kemény tervutasításos megfogalmazás. Az értelmes tartalmakat és értékeket megszabni nem lehet.

Cs.A.: — Kibúvókat szinte mindnyájan kerestünk Te hogyan, és vajon találtál-e?

Cs.Z.: — Tanítóként azokhoz az élményekhez tértem vissza, amelyek gyerekkoromban sokat jelentettek nekem, vagy úgy véltem, hogy kimaradtak az életemből. Hovatovább egyre több ilyen tényezőre bukkanok ma is, amelyek az élet egy meghatározott szakaszában taníthatók, de ezeket akár el is lehet mulasztani pótolhatatlanul. Hadd hozzak fel egy példát. Perbetei tanítóként, közvetlenül a főiskola elvégzése után, 1978-ban egy gyermektűzoltó csapat vezetését kívánták rám testálni szabadidős foglalkozásként. Én viszont kifejtettem, hogy nem értek hozzá, de fotózni szeretek. Megértettek. Három éven át egy gyerekek által összetákolt sötétkamrában tevékenykedtünk, amely a műhely sarkában állt. Közben a furulyázás bűvöletébe estünk a csoportommal, amely hat évig tartott, s elvezetett a mozgás, az irodalmi dramatizáció és a színjátszás területére. Mindezek alapján igazolhatom, hogy tanítva a leghatékonyabb tanulni. Am a pedagógusképzés módjának átértékelésére is gondolni kellene.

Cs.A.: — Miben látod leginkább a szakmai képzés hiányát?

Cs.Z.: — Amikor alternatívák jelennek meg a pedagógus látómezejében, fura szempontok szerint mérlegel. A "hogyan érdemes" kérdését felcseréli a "hogyan könnyebbel".

Cs.A.: — S te mint igazgató hogyan mérlegeltél?

Cs.Z.: — 1985-ben neveztek ki Madárra igazgatónak, ahol iskolaméretű feladatnak éreztem a változtatást, ha úgy tetszik, a kibúvók keresését. Nem gátoltam, hogy az iskola nevelési rendszerébe belopózzon a református többségű község elvárása, mondhatnám azt is, hogy értékrendje, amiért persze vállalnom kellett a felelősséget. Közvetlenül a rendszerváltás előtt egy gyűlésen a madari helyzetet úgy kommentálta a még ma is tisztségében levő tanfelügyelő, hogy a madari pap tevékenységének ellensúlyozására az egész madari tantestület kevésnek bizonyul.

Cs.A.: — Tehát nyolcvanöttől vagy

igazgató. Ne haragudj, ha megkérdezem, mi lehet az oka, hogy rád nem vonatkoztatták feletteseid Pisát miniszter ellentmondást nem tűrő rendeletét, miszerint aki négy esztendeig igazgató vagy igazgatóhelyettes volt, többé még csak nem is pályázhat az igazgatói tisztségre.

Cs.Z.: — Én is kerestem rá a magyarázatot, de csak feltételezéseim vannak.'Talán mert nem kompromittálódtam, és sohasem léptem túl a pedagógusi mivoltomat.

Cs.A.: — En örülök hogy a helyeden maradhattál és elveidet megvalósíthatod. Szlovákiában az elsők közé tartozol, aki felvállalta a Zsolnai-programot, igazgatóként pedig, ha jól tudom, egyedüli vagy.

Cs.Z.: — Véletlenszerű ismereteim voltak a nyelvi, irodalmi és kommunikációs nevelésről, de az értékközvetítő és képességfejlesztő programról szinte semmit sem tudtam. Közben a pedagógusszövetség járási vezetőségében rám bízták a módszertani fejlesztés ügyét. Többen felvetették a N YIK-program megismertetésének igényét, s én csupán egy szélesebb körű kívánságot igyekeztem teljesíteni, amikor a Törökbálinti Kísérleti Általános Iskolától a program megismertetésének lehetőségét megkérdeztem.

Cs.A.: — Miért tetszett meg neked?

Cs.Z.: — Úgy találtam, hogy e program több egy hagyományos anyanyel vtanítási módszernél. Céljait a képességek kifejlesztésében fogalmazza meg. Nem a tanító munkáját, hanem a tanuló szempontjait tekinti elsőrendű kérdésnek, tehát ebben az esetben nem tanításszervezésről, hanem tanulásszervezésről van szó. Alapelve kiscsoportos differenciált oktatásban valósul meg. Nem látja értelmét a memorizáltatásnak, inkább intellektuális, magasabb értelmi-, gondolkodási- és cselekvési képességek elsajátíttatására törekszik. Ez nem mond ellent az én tapasztalataimnak sem.

Cs.A.: — Mi különbséget látsz az értékközvetítés és az értékkínálat között?

Cs.Z.: — Mindkét fogalom arra vezethető vissza, hogy az ember önmagában vagy a környezetében levő dolgokat, jelenségeket, eseményeket szüntelenül értékeli. Más egy laikus értékelése bizonyos dologról, mint egy szakmailag felvértezett, értékelési szempontok birtokában levő egyén értékelése. Az egyszerű ember nem képes átlátni szociális, politikai, világnézeti, esztétikai stb. láncolatokat. Az értékkínálat a kultúra teljes rendszerét jelenti, amelyből a közvetítő, a pedagógus meríteni tud.

Cs.A.: — Mint igazgató, hogy viszonyulsz azokhoz a kollégáidhoz, akik

6 A HÉT