A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-22 / 43. szám
hírhedetten tehetetlen Biszmilláh sejk vezetett, több mandátumot szerzett, mint amennyit Harappa a Nyugaton. Adjatok a népnek demokráciát, és megnézhetitek, mihez kezd vele. A Nyugat sokkos állapotban, egyetlen Szárny verdesése, gyötri az a gondolat, hogy mocsárlakó ősembereknek kell átengednie a kormányt, apró, fekete fickóknak, kiknek nyelve tele torzult magán- és elmosott mássalhangzókkal; talán nem éppen külföldiek, de bizonyos, hogy idegenek. Lompos Kutya elnök szomorú szívvel hatalmas hadsereget indít el, hogy helyreállítsa a Kelet arányérzékét. Gondolatai, mármint az Ardzsumandéi, nem időznek el a polgárháborúban, vagy csak annyira, hogy megjegyezhesse: a két szárny közé ékelt bálványimádó népség természetesen mellszélességgel kiállt a szarházi kis keletiek mellett, méghozzá nyilvánvalóan az "oszd meg és uralkodj" elv alapján. Félelmetes háború. Nyugaton olajfinomítókat, repülőtereket, istenfélő polgári otthonokat bombázó pogány robbanószerek. A nyugati erők végső vereségét, amelynek következtében a Keleti Szárnyból autonóm (röhej!) nemzet és nemzetközi csődtömeg lett, nyilvánvalóan kívülállók tervezték el: kőmosogató pogányok és rohadt jenkik, bizony. A Pártvezér el is ment az ENSZ-be, és jól Jeugatta azokat az eunuchokat: "Önök bennünket, amíg én élek, nem tudnak tönkretenni!" És amit szeme közé vágott a közgyűlésnek, jóképűen, fenséges dühvei: — Hazám hallja szavamat, és rám figyelmez! Minek is vesztegetem az időmet ezek között a transzvesztita kurvák között? — és azzal hazament, és fölvette a gyeplőt, a kormányzás gyeplőjét azon a földön, ami megmaradt az Isten országából. Biszmilláh sejk, a partíció szószólója lett a dzsungelek főnöke. Később, így megy ez, betörtek a palotájába, és családostul szitává lőtték. Mi mást várhatni az ilyenektől? Mármost a katasztrófa: a háború idején a rádió óránként közölte a nyugati ezredek szenzációs győzelmeit Keleten. A háború utolsó napján, délelőtt tizenegykor, a rádió beszámolt az utolsó és leglátványosabb fegyvertényről; délben kurtán tájékoztatta hallgatóit a lehetetlenről: föltétel nélküli fegyverletétel, kudarc, megaláztatás, vereség. A városok utcáin megállt a forgalom. A nemzet ebédje megfőzetlen maradt. A falvakban éhen maradt a lábasjószág, s a hőség ellenére szomjan a vetemény. Iszkander Harappa pártvezér, miniszterelnökké lévőben, a meghökkentő kapituláció országos visszhangját méltán jellemezte a szégyenben gyökeredző haraggal. De hát mi történhetett ily hirtelen a hadainkkal? Hogyan válhatott röpke hatvan perc alatt katasztrófává a diadal? — E végzetes óráért a felelősség, mint mindig, most is odafönn keresendő — nyilatkoztatta ki Iszkander. Tizenöt perccel e rádiónyilatkozat után rendőrök és rendőrkutyák vették körül Lompos Kutya exelnök otthonát. Börtönbe vetették, és elítélték mint háborús bűnöst, de aztán a pártvezér, megint csak ráérezve a nép hangulatára, amely belefáradt a vereségbe, és a békülést áhította, s azt, hogy legyen már vége a szégyen elemezgetésének, kegyelmet ajánlott Lomposnak, ha az cserébe belenyugszik a házi őrizetbe. — Ön a mi piszkos szennyesünk — feddte meg Iszkander a tehetetlen vénembert. — Az a szerencséje, hogy népünk nem kívánja, hogy tisztára sulykoljuk a köveken. Voltak persze cinikus egyedek, akik csak nevettek ezen a kegyelmen; de hát, mondani-is-fölös, nihilistái minden népnek vannak. Ezek az elemek rámutattak, hogy az országot kettészakító polgárháborúból maga Iszkander Harappa húzta a legnagyobb hasznot; azt híresztelték, hogy bűnrészese volt az egész szomorú históriának. — Lompos Kutya — sutyorogták szurtos vackaikon — mindig is Harappa kedvenc állatkája volt, Iszki kezéből evett. — Sajnálatos ténye az életnek, hogy mindenütt vannak ilyen negativista figurák. Iszkander illő megvetéssel kezelte őket. Egy kétmilliós népgyűlésen például kigombolta az ingét. — Ugyan mi rejtegetnivalóm volna? — kiáltotta. — Azt mondják, nyerészkedtem; de elvesztettem szeretett hazám felét. Mondjátok meg: nyereség ez? Előny? Szerencse? Népem, én népem, gyász mardossa szívedet; íme az én szívemet ugyanolyan sebek borítják! — Iszkander Harappa letépte ingét és kettészakította, lecsupaszítva szőrtelen mellét az ujjongva zokogó tömeg előtt. (A fiatal Richard Burton tett egyszer hasonlót, a Nagy Sándor című filmben. A katonák szerették Sándort, mert megmutatta nekik csatatereken szerzett hegeit.) Vannak nagy emberek, akik oly nagyok, hogy csak saját maguk buktathatják meg magukat. A megvert hadseregnek új vezérkar kellett; Iszki nyugdíjba kényszerítette a leszerepelt régi gárdát, és Reza Haidart tette meg főparancsnoknak. — Reza az én emberem lesz. És egy ennyire kompromittált vezérrel a hadsereg nem lesz veszélyesen erős. — Ez az egyetlen tévedés lett a veszte a legtehetségesebb államférfinak mindazok közül, akik ennek a vezetői tekintetében oly hallatlanul szerencsétlen, oly tragikusan átkozott országnak az élére kerültek. Falvay Mihály fordítása Bettes István / Jóslat (Cado, cadas, cadare) s ami számomra a legnagyobb rettenet hogy az ember zárt világban is meglehet... egyre tágabb világokból hullsz ki hogy olykor mint a víztükör kisimulj bújnál ahhoz kiről hinnéd hogy szeret — így okítanak újabb kacér példák mert kifelé tágulva szűkül be minden kor — így hullasz ki az aranykorból kihullsz ezüst- és vaskorból elborít majd sok-sok özön s leszel örök dekadens Z. Németh István / GYERMEKKOR Égtem furcsa lázban, tétova, pici ember. Hatalmas lépcsők — mellettük mindig a mélység, kapuk — mögöttük a sejtelmes távolság. Fénylő szem, csokoládétól részeg. Dühös, mert szárnyai nincsenek. Erőlködik, hogy nagyobb legyen, nem bírja még a fényes szövet, a vágy, s gyáva a sors, megérinteni. Poros a régi színhely, a falakból kesernyés illatok szállnak. A pórusok kórusa dalol: "Lélegezz mohón, míg lehet!" Az Idő, ez a szajha, mit koslat utánam ?! Az égen gyufa ég: mutatóujj. Mire felkel a Nap, nem leszek itt. Hűlt helyemen a leírt mesék őrzik a létezést helyettem. A HÉT 13