A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-09-24 / 39. szám
ÉGTÁJAK ugrásokkal elindult a falak felé, ahol már egybegyűlt a tömeg. Mseridon bezárkózott kunyhójába, és imádkozott; érzéketlen maradt a leprások hívására. Összeszorított fogakkal, Istenre összpontosított elmével, az erőlködéstől átizzadva harcolt a betegség ellen, és lassan-lassan a piszkos var hámlani kezdett, aztán lehullott, a helyén egészséges hús nőtt. Közben elterjedt a híre, a kunyhó körül kíváncsi csoportok verődtek össze. Mseridon már szent hírében állt. Győzni fog, vagy semmit sem ér a sok fáradozás? Két párt alakult a kitartó fiatalember mellett és ellen. Mígnem aztán majdnem kétéves elzárkózás után Mseridon egyszer előjött a kunyhóból. Végre megvilágította arcát a nap, melyen már nem látszott a lepra nyoma, nem hasonlított az oroszlán képéhez, hanem szépségtől ragyogott. — Meggyógyult, meggyógyult! — kiabálták mind, és nem tudták, hogy sírjanak-e örömükben, vagy irigyeljék. Mseridon tényleg meggyógyult, de ahhoz, hogy elhagyhassa a leprakórházat, igazolást kellett szereznie. Elment az orvoshoz, aki minden héten felülvizsgálta a betegeket, levetkőzött, és megvizsgáltatta magát. — Fiam, szerencsésnek mondhatod magad — volt a válasz —, meg kell vallanom, hogy majdnem meggyógyultál. — Majdnem? Miért? — kérdezte a fiatalember keserű csalódással. — Nézd, nézd ezt a csúnya kis vart, hogy ne kelljen megérintenie, pálcájával mutatott rá az egyik lába kisujján levő hamuszínű pici pontra; nem volt nagyobb egy tetűnél. — Ezt is el kell távolítanod, ha azt akarod, hogy kiengedjelek. Mseridon visszament a kunyhójába, és maga sem tudja, hogyan volt képes leküzdeni csüggedését. Azt hitte, hogy már egészséges, erejét ellazította, felkészült a jutalomra, és most elölről kezdődött a szenvedés. — Föl a fejjel — buzdította az öreg Giacomo —, még egy kis erőfeszítés, a nagyja már megvan, őrültség lenne éppen most lemondani. Egy parányi ránc volt a kisujján, de mintha nem akarta volna megadni magát. Egy hónap, aztán két hónap megszakítás nélküli, kitartó imádkozás. Semmi. Harmadik, negyedik, ötödik hónap. Semmi. Mseridon már-már fel akarta adni, mikor egy éjszaka, ahogy megszokta, a kezét gépiesen beteg lábára tette, s nem találta ott a kis vart. A leprások ujjongva körülhordozták. Immár szabad volt. Az őrség előtt zajlott le a búcsúztatás. Aztán csak az öreg Giacomo kísérte ugrálva a külső kapuig. Ellenőrizték az iratait, a kulcs megcsikordult a zárban, az őrszem kitárta a kaput. Elé tárult a világ a reményteljes, hűvös reggeli napsütésben. Az erdők, a zöld rétek, az éneklő madarak, és ott a távolban fehérlett a város csillogó tornyaival, kertekkel szegélyezett teraszok, lobogó zászlók, hatalmas, különböző alakú papírsárkányok, és ott lenn, ahová már nem lehet ellátni, ezernyi élet és lehetőség, nők, mámor, fényűzés, kalandok, az udvar, az intrikák, hatalom és fegyverek — az ember birodalma! Az öreg Giacomo kíváncsian figyelte a fiatalember örömtől sugárzó arcát. Mseridon elmosolyodott a szabadság látványán. De csak egy pillanatig tartott, a fiatal lovag rögtön elsápadt. — Mi bajod? — kérdezte az öreg; gondolván, hogy az izgalom miatt akadt el a lélegzete. Az őr meg: — Na gyerünk, fiatalember, menj már, mert nekem azonnal be kell csuknom a kaput, remélem, nem fogsz könyörögtetni magadnak! De Mseridon egy lépést hátrált, és kezével eltakarta szemeit: — Jaj, de borzalmas! — Mi bajod — ismételte Giacomo —, rosszul vagy? — Nem bírom ki! — mondta Mseridon. Egy csapásra megváltozott előtte a kép. A tornyok és kupolák helyén most düledező viskók mocskos összevisszasága, trágyalé és nyomor özöne, a háztetőkön lobogók helyett sötét bögölyrajok, mint kórt árasztó porfelhők. Az öreg faggatta: — Mit látsz, Mseridon? Mondd: rothadást és szennyet látsz ott, ahol eddig minden csodálatos volt? A paloták helyén hitvány kunyhókat látsz? így van, Mseridon? — Igen, igen, minden borzalmas lett. Miért?, Mi történt? — Én tudom — válaszolta az öreg. — Tudtam, de nem mertem megmondani neked. Ez a mi sorsunk, embereké. Mindenért drága árat fizetünk. Soha nem kérdezted önmagadtól, mi adta az erőt az imádkozáshoz? A te imáidnak az ég haragja sem tudott ellenállni. Győztél, meggyógyultál. És most fizetsz. — Fizetek? Miért? — Mert a kegyelem oltalmazott. És a Mindenható kegyelme nem fukarkodik. Meggyógyultál, de már nem vagy az, aki valaha voltál. Miközben eltöltött a kegyelem, lassan-lassan, észrevétlenül kihalt belőled az élet szeretete. Meggyógyultál, de mindaz, amiért te a gyógyulást áhítottad, egyre távolodott tőled, álomkép lett, papírhajó az évek tengerén. Én tudom ezt. Azt hitted, legyőzöd Istent, pedig ő győzött le téged. így örökre elveszítetted vágyaidat. Gazdag vagy, de nem érdekel már a pénz, fiatal vagy, de nem érdekelnek a nők. A várost trágyadombnak látod. Nemes voltál, most szent vagy; érted, hogy billen a mérleg? Végre a mienk vagy, Mseridon! Egyedül abban lelheted meg boldogságodat, hogy itt maradsz köztünkj S vigasztalsz bennünket, leprásokat... Őr, zárd be az ajtót, mi visszajövünk. Az őr behúzta a kaput. Ecker Ildikó fordítása ŕ---------------------------------------------------------------\ Gál Sándor versei nyárvég a falombok megzsugorodtak feketén ég bennük az idő következetesen és némán munkál a halál rendje aki kérdező volt elhallgatott hisz veszni így a szebb és süllyedni jövötlenül a zöld lángok perzselésében ím a lerombolt láthatár tántorognak kínban a hegyek virradattól sötétedik s hátrál önmagát keresve a lélek tudod tudod a távolságot hegyek fekete ívét vizek mélységeit az örvénylő felhő-magányt a sorsot hogy honnan hová egy nyíló ajtó értelmét tudod ha bebocsájt a szelet a szót a csendet a kézmozdulat idejét a szitáló esti fényt a sötét és a szerelmet is ugye tudod küszöb a törés mögött szél suhog árnyat vet az eső a diófa és az ereszkedő felhők betakarják az eget valóság volna itt minden virág fa felröppenő madár a mozdulatok a bokrok rezzenő ága az illatok izek minden ami ideáiról kitölti a pillanatot \_____________________________________/ ■4 O
