A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-09-24 / 39. szám
SORSOK Zs. Nagy Lajos Hegedűs a háztetők alatt a táborunkat kellett bemutatni (természetesen angolul). Én voltam a csevegés egyik szenvedő, azaz riportalanya. A stúdió vezetője meg volt elégedve teljesítményünkkel. Másnap délelőtt a bátrabbak kipróbálhatták a gyepsízést. A síoktatók türelmesen foglalkoztak a sízni vágyókkal. Engem nem nagyon vonzott a drótkefére emlékeztető pálya, inkább csak hálás szemlélője voltam társaim ügyeskedésének. Délután Greenwichben jártunk. Megnéztük a csillagvizsgálót, beállítottuk óránkat a pontos greenwichi idő szerint, s átléptük a híres fő délkört. (Most már csak az Egyenlítőt kell átlépnem, s igazi világutazó leszek!) Az utolsó előtti napot Londonban városnézéssel töltöttük. Először a St. Paul székesegyházat néztük meg, majd a Parlamentet, és meghallgattuk a Big Ben harangjátékát is. Átsétáltunk a Westminster-hídon, belülről is megcsodáltuk a Westminster Apátságot, ahol az angol királyokat és királynőket koronázták (és temették). Itt található a Poet’s Corner, a híres angol költők és írók temetkezési helye. A Westminster Katedrálisnál a csoportunk kettévált: az egyik fele a világhírű Madame Tussauds panoptikumba ment, míg a többiek (ahogy én is) a városnézés mellett döntöttek. Sétáltunk és megcsodáltuk a londoni városházát, az új Scotland Yardot, a St. James Parkot. Végigsétáltunk a Whitehall-on, s láttuk a híres Downing Street 10-et, ahol a miniszterelnök lakik. Sajnos, Major úrral nem volt szerencsénk találkozni. Végignéztünk egy lovasőrségváltást a lovastestőr-laktanya előtt, majd megpihentünk a Trafalgar Square-en, Nelson 50 méteres oszlopon álló szobra előtt. Sétáltunk a színháznegyedben, ahol szebbnél-szebb színházak sorakoznak. Izgalmas volt látni azt a helyet, ahol az a Globe színház található, melyben még maga Shakespeare is játszott. Érdekes volt még a kínai negyed is, ahol egy kis időre úgy éreztük, mintha Kína egyik nagyvárosában sétálnánk. A Picadilly Circus-re (drcus-körtér) csúcsforgalomban értünk, metróra szállva jutottunk vissza a táborba. A londoni metrón, a pestivel ellentétben, nem lehet potyautasként utazgatni, s ez a jegyellenőrző automaták gyakoriságának köszönhető. Útközben még megálltunk Stratfordban, hogy elköltsük utolsó fontjainkat. Este a tábort meglátogatta Newham polgármesternője. Érdekelték az élményeink és a tábori élet. A másnap délelőtt búcsúzkodással telt. Címek csereberéje, közös fényképek, ajándékok, ígéretek. Este hét órakor gördült ki buszunk a Victoria pályaudvarról. Feledhetetlen emlékekkel a szívemben az Illés együttes dalát dúdolgatva búcsúztam Londontól: "Elröpült a néhány nap, máris búcsúzunk, Good Old London talán még viszontláthatunk. Az undergroundon nem megyünk a Westminster felé Ha jobbról jön egy autóbusz, nem lépünk elé..." Kiss Mária Először azt hittem, valamelyik ablakból száll felém a hegedűszó, megálltam, hallgatóztam, figyeltem, pislogtam, és megpillantottam a fekete hegedűst: a Szulikót játszotta, Sztálin atyánk kedves dalát. A hegedűsről rögtön kitaláltam, hogy orosz, magas homlokával, rőt szakállával, egészen furcsa, meghökkentő külsejével Dosztojevszkijre hasonlított, szurokfekete ruhát viselt, hófehér gallérja kihajtva, mintha épp csak a közeli Forum Szállóból ugrott volna le kiszellőztetni a fejét; előtte a járdán ütött-kopott hegedűtök, már szinte félig telve aprópénzzel. Sokan állják őt körül, s többen hangosan dúdolják: "Felelj hol vagy szép Szulikó-ó-m...!" Éppen jókor találkoztam a fekete hegedűssel, van nálam néhány korona, mondom neki orosz —szlovák—lengyel—francia habaréknyelven, jöjjön át velem emide a borharapóba. — De csak ha előbb eljátszod Monti Csárdását — így mondom neki, pimaszul letegezve. És kérem szépen, ez a fekete ruhás szőrmók úgy elmuzsikálja nekem a híres csárdást, ahogy legfeljebb még Lakatos Sándor vagy Boros Lajos tudja, épp csak nem cifrázza ki amúgy cigányosan. Ezután átmegyünk a borozóba, és én már magázom, de hamarosan megisszuk a pertut. Pável Pavlovics K. — így hívják — legalább annyira szereti a bort, mint én! Amikor elfogy a pénzem, kinyílik a fertelmesen kopott hegedűtök, és Pável Pavlovics szünet nélkül hordja az asztalra a jobbnál jobb borokat. A csaplárosné egyfolytában veszekszik, hogy mi az ördögöt csináljon ő most már ezzel a sok aprópénzzel. Egymást támogatva elindulunk a világ végére, azaz hozzánk, egy baromi nagy lakótelep egyik házának nyolcadik emeletére, ahol is Pável Pavlovics magyamótákat játszik nekem hajnalig, s közben megiszunk két vödör fekete teát, rum nélkül, minden nélkül, mert alkohol aztán nem találtatik ennél a háznál. Már tudom róla, hogy egy nyolctagú kamarazenekar vezetője, zongoristája és első hegedűse, egyházi zenét játszanak különféle templomokban, így például legutóbb a pozsonyi dómban, de már két hete vízumra várnak, hogy átmehessenek a Cseh Köztársaságba. — Ki gondolta volna ezt! — sopánkodik —, hogy már Csehországba is csak vízummal mehet át az ember! A prágai papok nagyon idegesek lehetnek, hiszen már tavaly megkötöttük a szerződést, öt hangversenyünk lenne már ezen a héten, egyik például a Szent Vitus székesegyházban, mi meg még mindig itt rostokolunk, pénzünk fogytán, én az utcákon hegedülök, mint valami muzsikus koldus, hogy jusson némi itókára...! Ezt mondta körülbelül; azért körülbelül, mert noha egykoron végeztem Moszkvában egy orosz nyelvtanfolyamot, Pável Pavlovics olyan gyorsan és hadarva beszél, hogy jó ha a felét megértem annak, amit mond. Reggel, helyesebben délelőtt, amikor felébred, így szól: — Och, ja bül v Moszkvé! — vagyis hogy ő Moszkvában volt az éjszaka. Mondom neki, hogy ez nem lehet, mert három falon át hallgattam iszonyú hortyogását. A "hortyogás" szót persze nem tudom oroszra fordítani, úgy értetem meg magam, hogy iszonyúan horkolni kezdek. Miután megreggelizünk (zsíros kenyér, egy rocska tea), elviszem Pável Pavlovicsot a sógoromhoz, aki Moszkvában végezte a főiskolát, elektromérnök, az Akadémia tagja, nemrégen még nagy kommunista, de most már templomba is jár, és nemrégen kapta meg a második infarktusát, mindenesetre tökéletesen beszél oroszul, most hát meg akarom kérni, tolmácsolja nekem azt, amit Pável Pavlovics beszédéből nem értek. Különben a sógorom nagyon hasonlít Pável Pavlovicsra, tulajdonképpen annak vénebb kiadása. Itt meg az a bajom, hogy a sógor beszédét nem értem rendesen (kelet-szlovákiai tájszólásban beszél). Úgy összecsókolódznak, hogy a szakálluk teljesen összebonyolódik, összegubancolódik. Amikor belépünk a sógor káprázatos villájába (még a kommunizmus alatt épült) Pável Pavlovics ijedtében keresztet vet, s nemcsak a cipőjét veti le, hanem a zokniját is, hiába tiltakozik a másik szakállas. (Mint később kiderül, ő otthon egy szoba-konyhás lakásban lakik negyedmagával.) Beszélgetni kezdenek, s csakhamar megfeledkeznek rólam... Csak sejtem, hogy Moszkváról beszélnek, hevesen és olyan hangosan, mintha olaszok lennének, valami orosz témájú neorealista olasz filmben. Maszkva, Maszkva-a-á — énekli a sógorom erős baritonhangon és eléggé kidülledt szemmel, mert közben Pável Pavlovics elővette a hegedűjét. De amikor elővette a hangszerét és játszani kezdett, én megrémültem. Úgy konferáltam be őt a sógornak mint nagy muzsikust, s ime, reszket a keze, s a vonója csikorog a húrokon... Ámde a sógor se mai gyerek és nem hiába tanult a moszkvai főiskolán, tüstént átugratja egyik legényfiát a szomszédos kocsmába, hozzon két üveg vodkát és néhány sört. Pável Pavlovics kezének reszketése már a második pohár pálinka után megszűnik, a vonó csikorgása is elmúlik, egyre szebben és szebben szól a hegedű. — Apa, neked nem szabad innod, szól közbe félénken a fiú, aki az imént tért vissza a kocsmából a pityókával. A sógor csak legyint, mint akinek a legkisebb gondja is nagyobb holmi szívrohamnál, előveszi a pénztárcáját, s mint ahogy a cigányprímásoknak szokás, beléfűz a vonóba egy százast: — Ave Maria! — rikoltja, így rendeli meg a "nótát". És Pável Pavlovics, a fekete muzsikus előbb megsértődik, azután szomorúan mégiscsak zsebrevágja a százast, és gyönyörűen eljátssza Schubert Ave Mariáját. És a sógor szünet nélkül öntögeti a vodkát meg a sört, és ezt énekli hatalmas hangon: — Ave Maria szlisís muj hla-ász...? És potyog a könnye. A HPT o
