A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-09-10 / 37. szám
• • • bennem is él valamennyire a költő és filozófus... Száz éve született Szent-Györgyi Albert "Az óiét — úgy látszik — olyan, mint a tengeri homok: kifut az ujjaink között, ha kézbe vesszük, hogy megnézzük" — veti papírra 1942 októberében az akkor már ötödik éve Nobel-dijas Szent-Györgyi Albert (1893—1986). Ez a megállapítás csupán a felületes ítélő számára tűnhet agnoszticizmusnak, a megismerhetőség tagadásának. A természettudós számára azonban az agnoszticizmus sosem abszolút fogalom: amit még ma nem ismerünk, holnap ismertté válhat. Ehhez persze ismételten kezünkbe kell vennünk a "homokot”. Ezt tette Szent- Györgyi is, erre kötelezte őt a családi hagyomány, hiszen anyai ágon a híres orvos-tudós dinasztia, a Lenhossókok leszármazottja. Nagynevű elődei nyomdokain először ő is a bonctan, az anatómia és a szövettan, a mikroszkopizálás segítségével kezdi kutatni az "élet jellegéit. Hamarosan rájön, az élet sokkal "finomabb" annál, hogy a bonckós vagy a górcső felfedhesse titkait, így lesz belőle biokémikus, az életet a vegyészet módszereivel fürkésző tudós. Szent-Györgyi tudományos pályafutása közismert. Felfedezte az aszkorbinsavat, kimutatta annak a C-vitaminnal való azonosságát. A biológiai oxidációs folyamatokban bebizonyította a négy szénatomot tartalmazó szerves savak szerepét. E két felfedezését jutalmazták 1937-ben az élettani (orvosi) Nobel-díjjal. Később az élet egyik alapvető tulajdonságának, a mozgásnak alapul szolgáló izomműködést tanulmányozta. Felfedezte a működő izom kontraktus, (összehúzódó) elemét, az aktinomiozint. Élete alkonyán — 1947-től az Egyesült Államokban élt — rákkutatással foglalkozott. Ekkor már szubmolekuláris szinten, az elektronok szintjén kutatta az élet titkait. Szent-Györgyi Albert rendhagyó tudós volt. Nemcsak kutatási módszereiben, magánéletében is. A legtöbb tudós az évek múltán egyre inkább szakbarbárrá válik: érdeklődési köre leszűkül kutatási területére, laboratóriuma, dolgozószobája elefántcsonttoronyként védi őt a külvilág, a zajló élet morajától. Szent-Györgyi fiatal korától 93 éves korában bekövetkezett haláláig közéleti ember volt. A benne élő "költő és filozófus" egyenrangú társa a természetbúvárnak. Meggyőződéssel vallotta, hogy az életet nemcsak élni, de élvezni is kell — az ember csak akkor tud jól dolgozni, ha jókat tud mulatni is. Ezt a szellemet igyekezett megvalósítani a szegedi egyetemen, ahol a harmincas évek elejétől az orvoskémiai tanszék vezetője. Vaskalapos tanártársai nem kis megrökönyödésére engedélyezi, hogy a diákklubban az éjszakai bárokban megszokott magas székeken lehessen ülni. "Még senkit se tett tönkre erkölcsileg, hogy olyan széken ül" — nyugtatgatja háborgó kollégáit. Sziwel-lélekkel támogatja az Egyetemi Színjátszó Társaság tevékenységét. Rektori elfoglaltsága ellenére talál időt lelkes bevezetőt Írni a Hamlet bemutatójához készült füzetbe. Arra törekedett ugyanis, hogy hallgatói ne csak passzív befogadói legyenek a művészeteknek: "Shakespeare-t nem megtanulni, hanem átélni kell!" Már szegedi tanársága idején rendhagyó, modem elveket vallott az oktatásról is. A tanítás fő eszközének a könyvet tekinti — de csupán eszköznek, s nem célnak! A könyvek azért vannak — hangoztatja —, hogy megtartsák magukban a tudást, mialatt mi a fejünket valami jobbra használjuk. Nem a könyv tartalmát kell belesulykolni a diák fejébe, hanem meg kell őt tanítani tanulni, fel kell kelteni benne a tudás iránti étvágyat, megismertetni vele az alkotás izgalmát. A klasszikus tanácsot — a tudás oltáráról a tüzet, ne a hamut vegyük el — "életszagúbb" fogalmakkal ajánlja: a húst, ne a "száraz csontokat" szerezzük meg magunknak. A csontokat, a száraz adathalmazt hagyjuk a könyvekben — elég azt tudni, melyik könyvben mi található meg. Az elme ugyanis nem feneketlen gödör, s ha azt száraz lexikális adatokkal megtömjük, aligha marad benne hely az eredeti gondolatoknak. Az oktatás egyben mindig nevelés is. A nevelés fő célja pedig egy értékrendszer kialakítása. A természettudós Szent-Györgyi szerint a gyermek értékrendszerének kialakításában a történelem a legfontosabb tantárgy. Ehhez azonban sokkal őszintébb és hitelesebb történelmet kell oktatnunk! "A történelemben megvan az a tendencia, hogy meghamisítsa saját magát, mert a csatamezőről csak az élő tér vissza, hogy elmondja, mi történt" — summázza véleményét az első világháborút medikusként, a másodikat a fasizmus üldözöttjeként átélt tudós 1964- ben. Az igazi történetírásnak az a feladata, hogy bemutassa: hogyan emelkedett fel az ember az állati sorból. Az emberiség igazi hősei nem a hadvezérek, a koronás fők, hanem a Galileik, Newtonok, Darwinok, Pasteurök. Minél több "homok" pereg át Szent-Györgyi kezei közt, annál inkább erősödik meggyőződése, hogy ezt az egyre jobban megismert életet veszedelem fenyegeti. Új hazája, az USA megteremti számára a kutatáshoz szükséges anyagiakat, ám a szellemi légkör, különösen a Vietnam ellen viselt háború aggodalommal tölti el. Útmutatója — az igazság félelem nélküli, töretlen szeretete — adja kezébe 76 éves korában a tollat, hogy véleményt nyilvánítson kora legégetőbb gondjairól. A könyv 1970-ben jelent meg The Crazy Ape címmel. Jellemző a korra, hogy teljes magyar fordítása csak 19 óv múlva, 1989-ben jelenhetett meg Budapesten, Az őrült majom cím alatt. E majdnem kótévtizedes késés "érthetővé” válik, ha beleolvasunk a kis kötetbe: "A felületes szemlélő számára a katonai világszerkezet lényegében két hadseregből áll, a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió hadseregéből, amelyek szembeállítva egyensúlyban tartják egymást. Valójában nem így van. Az igazság az, hogy ez a két hadsereg egymás legnagyobb szövegségese... a két nagy hadsereg összehangoltan működik, félelmet és gyűlöletet szít, hogy megakadályozza a béke létrejöttét. Mindkettő nagyon bátor, csupán egy dologtól fél: a békétől, amely a sereget fölöslegessé tenné". Szent-Györgyi viszont attól fél, hogy a seregeket létrehozó, fenntartó és irányító emberek gyakran inkább őrült majomként, mint épeszű emberként cselekszenek. A modem tudomány megjelenésével az ember rendelkezésére álló erők már nem földi, emberi léptűek, hanem kozmikus erők. Történelme folyamán az ember most először talált módot rá, hogy legnagyobb kincsét, az élet örökítő anyagát, a DNS-t, génjeinket közvetlenül elpusztítsa — egy atomháborúval. A korábbi háborúk nem fenyegették közvetlenül a géneket, az emberiség tovább élhetett. Egy atomháborúnak is lehetnek túlélői, de ezeknek a túlélőknek soha többé nem lehetnek egészséges utódaik! A legnagyobb veszélyt Szent-Györgyi szerint az jelenti, hogy a kormányok hajlamosak elavult politikai eszközökhöz, fegyveres erőszakhoz nyúlni a konfliktusok megoldásakor. Ez részben az ember természetéből fakad, mely magában hordozza az őseitől örökölt "dzsungel törvényét": ölj, nehogy téged öljenek meg. Van-e kiút? A természettudós számára nyilvánvaló, hogy azt a világot, amelyet a tudomány hozott létre, csak a tudománynak az elveivel és módszereivel lehet biztonságosan kormányozni. E tudományos módszer lényege: a problémákat mint problémákat kezelni, előítéletek és sovinizmus nélkül. Mi, tudósok — magyarázza Szent-Györgyi — nem azt kérdezzük, hogy kinek van igaza, hanem azt, hogy mi az igazság. Ha munkánkban van is ellenfelünk, úgy tekintsünk rá, mint szövetségesre, akivel együtt találjuk meg a legjobb megoldást. A tudomány ezen az alapon áll és a tudós szerint ez az egyetlen módszer, amellyel egy új, biztonságos világot építhetünk fel, megteremtve a nemzetek közti békét. Ha ezt a módszert alkalmaznák a párizsi béketárgyalásokon — véli 1970-ben Szent-Györgyi — hamarosan vége lenne a háborúnak. Sajnos, sem akkor — a párizsi békekötésre az USA és Észak-Vietnam között csak 1973-ban került sor —, sem az azóta eltelt majd negyedszázad alatt nem a szent-györgyi "módszer" uralja a nemzetközi politikát. Elég dél felé vetni vigyázó szemeinket, hogy lássuk: az ember még mindig őrült majomként viselkedik... Napjainkban, amikor sokan elbizonytalanodnak nemzetiségüket, hovatartozásukat illetően, nem lesz haszontalan idézni azokat a szavakat, melyeket az őszjajú, nagyhírű, amerikai állampolgárságú Szent-Györgyi Albert mondott 1974-ben a magyar TV-nek adott interjúban: "Én innen nagyon messze, messze élek, és sok országhatár választ el bennünket... Mindez azonban nem változtat azon, hogy éppúgy magyar ember vagyok, mint valaha is voltam, és a hazám Magyarország, mint gyermekkoromban is az volt." Születésének 100. évfordulóján nemcsak a Nobel-díjjal jutalmazott tudás, hanem az erkölcsi kiállás és magyarság-vállalás előtt is tiszteleg az utókor. Dr. Kiss László
