A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-09-10 / 37. szám
ÉGTÁJAK ugyan van-e mód a bizonyításra), Anpodzsi megőrizte érintetlenségét. Még emlékszem, azt írta ebben az utolsó levélben, hogy életét gyönyörű hazájának áldozza. Azt is említette, úgy veszi észre, szülei szeretnék, ha megnősülne a bevonulás előtt, mert máskülönben kihal az ősi nemzetség. Ezután diáktiszt lett Anpodzsiból a császári hadseregben. Mielőtt elvitték, cinkostársamnak négyszemközt bevallotta, hogy szerelmes. Kettős vallomás! Dogen követője elbeszéli titkos szerelmét annak az embernek, aki a titokért felelősi Minthogy cinkostársamat fogadalom kötötte, hosszú ideig nem szólt nekem az esetről. Jóval később mondta el a következő történetet. Anpodzsi odahívta a vívóterem sarkába, és így szólt — Tulajdonképpen csak rám tartozik. De kell, hogy legyen valaki, aki segítette a levelezést a lánnyal. El akartam mondani neked, min gondolkodom. Elviselhetetlen, hogy belépek a hadseregbe anélkül, hogy látnám az arcát és hallanám a hangját. De talán jobb is, ha nem látom. Talán boldog lennék, ha megismerném, és félőrülten, kétségbeesetten vonulnék be pilótának vagy vadászrepülőnek. Nincs semmi megbánnivalóm, mert képzeletemben megtaláltam az eszményi lányt, és azt hiszem, szeretem őt. — Cinkostársam hallgatással leplezte zavarát. Nem akarta megrontani Anpodzsi tiszta örömét, így mondta nekem később. Sosem kételkedtem benne, hogy Anpodzsi hősi halált halt a légi csatában. Most már tudom, hogy ostoba voltam. A vereség utolsó szakaszában csaknem lehetetlen volt hősi halált halni. Anpodzsi meghalt, ehhez nem fér kétség. Tizennyolc évvel a történtek után összetalálkoztam cinkostársammal (jelenleg közvádló, és még mindig nőtlen), aki elbeszélte, mi lett bűnös tréfánk következménye a háború után. Anpodzsi édesanyja felkereste őt a fiánál talált levelekkel. — Ougi — mondta cinkostársam —, félreismerhetetlenül a te kézírásod volt. Ml voltunk Anpodzsi kedvese. Ez idáig rendben van. Haláláig hitt az általunk kitalált lányban, és sosem jött rá, hogy becsaptuk. Az anyja még most is azt hiszi, hogy a fia szerelme létezett. Azt mondta, örömmel hallaná, hogy a lány él és boldog, még akkor is, ha nem találkozna vele sohasem. De tudod-e, Ougi, Anpodzsi halálának valódi okát? Anpodzsi öngyilkos lett. — Öngyilkos! — Akaratlanul is hangosan felkiáltottam. — Igen — mondta a közvádló, egykori cinkostársam. — Persze, ezt nem közölték hivatalosan. Túlságosan "romantikus" volt a halála. Egy hónappal a háború vége előtt Anpodzsi osztagát rohamra vezényelték, s amint ez indulás előtt szokásos a Kamikazeönkénteseknél, a katonák görbe estét csaptak. A főhadiszállás indítványára a Kamikaze-pilóták japán honleányokkal aludhattak, mintegy olyan ifjak előjogaként, akik farkasszemet néznek a halállal. Ezt senki sem vette tőlük rossz néven. De Anpodzsi egy életen át őrizte az érintetlenségét. A haza pedig, amelyért harcolt, most a hazafias önfeláldozás szépen hangzó nevében engedélyezi a prostitúciót. "Ocsmányság! — Csak ennyit tudott mindani. — Ocsmányság!" És pisztolyával agyonlőtte magát, hogy megmentse tiszta fiatal álmát, és végezzen a kétségbeeséssel, mert szülőhazája ilyen képmutató. Mikor az anyja ideadta a leveleket, világosan felismertem a kézírásodat. Muszáj volt valami ügyes hazugságot kitalálnom, már csak miattad is... szóval, azt mondtam neki, hogy a lány elpusztult a bombázás alatt. Szerettem volna elítélni magamat és a cinkostársamat, aki most közvádló. Úgy éreztem, hogy Anpodzsi divatjamúlt hazafisága a levegőben csörömpöl, és vádol bennünket a háború utáni Tokió zsúfolt, lármás utcáin — lehetséges ez? Valamiképpen el kell búcsúznom Anpodzsitól és a lánytól, aki a leveleinkből született. De hogyan búcsúzkodnék önmagámban?! JAN ZAHRADNÍČEK Levél feleségemnek Beszélsz és emlékezel. Nem tudod, hol vagyok, és nehéz elképzelned, amint itt ülök üres kézzel, én, a sanda álnokság vendége, kinek ritka érték már minden egyes nap, s ki, miként poklában Dante, egyhamar aligha pillantja meg a csillagokat, s nem láthatja sem a holdat, sem a szelet a fák között, sem érett mosolyodat. Nem tudod, hol vagyok, miközben én oly közel vagyok hozzád, csoda, hogy nem hallom, amint ama számomra oly drága, ismerős holmik közt járkálsz vigyázva, nehogy a gyerekek fölriadjanak Korán van még, csupán most kezd melegíteni a nap. A nap, ez a hatalmas nyáridéi nap, mely nagy hévvel zúg végig az utcákon, s nékem idebent, a cellában az az érzésem támad, hogy ünnepségre indul odakint mindenki. Máskülönben nem beszélnének oly izgatottan és nem sietnének úgy, hogy még a járdák is visszhangzanak tőle. S én hallgatom ezeket az üde lépteket, ezt a türelmetlenséget, mintha a gyermek-álmokban kezdett volna hinni hirtelen mindenki és most szaladnak, hogy bizonyságot szerezzenek e megannyi hallatlan csodáról. Te is ott mégy közöttük valahol. Templomba, majd bevásárolni Gondoskodsz a gyerekekről. Csupa látomás, amit tőlük kaptál. Csupa csoda, amint meggyőződhettél róla. S te mindegyikben hiszel és emlékezetedbe vésed őket, s nekem is szívesen elmondanád mind, csak hazamehetnék innen. írod, a kisfiam nagyon bánkódik miattam. Vigasztald meg őt, ne sírj. Hiszen látod, múlnak a napok, így vagy úgy, egyre közelebb már az ítélethozatal napja. Gondold csak meg, nem csupán mi vagyunk így. Gondold csak meg, mennyi szétdúlt otthon van körülöttünk, mennyi kialvó cigarettavég. Nem volna illő, ha túlzottan boldogok lennénk, amikor az Isten szenved s így megcsúfolták az ember képmását. TÓTH LÁSZLÓ FORDÍTÁSA Gergely Ágnes fordítása A UCT H O
