A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-09-03 / 36. szám
MINERVA i 1 '• ’ »■■i AZ AKADÉMIÁTÓL A VÉRPADIG A XVIII. század Franciaországban a felvilágosodás — és a Lajosok kora volt. E két fogalom, úgy érzem, valahogy kiegészíti egymást; ha nem lettek volna az országnak olyan királyai (történetesen mindegyiket Lajosnak hívták), amilyenek, talán a felvilágosodásnak nevezett eszmeáramlat és szellemi forradalom sem ölt olyan alakot, mint aminőben végül is színre lépett. Persze ez csak afféle lapos elménckedés, nem is kívánom vele tovább untatni a tisztelt olvasót, ugyanakkor azonban e szűkre méretezett helyen arra sem vállalkozhatok, hogy valamilyen panorámát rajzoljak erről az időszakról. Elégedjünk meg annyival: mozgalmas, ellentmondásokkal teli és következményeit tekintve jelenünket is sokban meghatározó évszázad volt. Ha egy képeskönyvben örökítenénk meg a kor főszereplőit és fontosabb eseményeit, meglehetősen tarka kiadvány kerekedne ki belőle, de ami még ennél is lényegesebb: nem keltené a teljesség illúzióját. Rengeteg pénzben mernék fogadni, hogy erről a korról még seregnyi nagydoktori értekezés, monográfia és akadémiai székfoglaló íródik majd és sohasem jutnak a végére. Történetünk főszereplője, Antoine Laurent Lavoisier e kor jellegzetes — ám a magát műveltnek tartó közönség körében nem nagyon ismert — alakja volt. Egy tehetős hivatalnok családjában látta meg a napvilágot 250 esztendeje, 1743. augusztus 26-án Párizsban, s élete utolsó néhány hónapját leszámítva jómódban és gondtalanul élt. Vitathatatlanul tehetséges és sokoldalú ember volt, aki kedvtelésből foglalkozott a természettudományokkal, mindenekelőtt a kémiával, s ennek a passziójának a jóvoltából vált halhatatlanná. Jogot tanult az egyetemen, közben drámákat és érzelgős verseket írt, de képzeletét a természet megannyi titka is izgatta. 19 évesen belekóstolt a meteorológiába és a matematikába, majd részt vett egy geológiai expedícióban, amelynek Franciaország ásványvilágát és földtani szerkezetét kellett feltérképeznie. 21 évesen a gipsz összetételéről értekezett egy tudományos folyóiratban; az egyébként szépen megírt dolgozatnak volt egy kis hibája: mindenkit megemlít benne, aki a témával foglalkozott, kivéve azt a Marggrafot, aki vagy 15 évvel korábban már közreadta a gipsszel kapcsolatos kutatásainak eredményeit. Ez az eset rávilágít Lavoisier egyik jellembeli fogyatékosságára: szívesen ékeskedik idegen toliakkal, úgy publikál már ismert eredményeket, mintha a felfedezés érdeme az övé volna. Volt is emiatt jónéhány vitája és persze ellensége is a tudós körökben, ezért némely későbbi tudománytörténeti műben meglehetősen mostohán foglalkoznak vele, s magam is forgattam néhány olyan könyvet, ahol csak a lábjegyzetekben szorítottak számára helyet. Ez az eljárás méltatlan hozzá, ennél azért jóval többet tett a tudomány fejlődéséért. Mert bár igaz, hogy az oxigént nem ő figyelte meg elsőként, de ő volt az, aki pontosan tudta, milyen szerepet játszik az égés során, s ennek köszönhetően leszámolhatott a kor vegyészei körében annyira divatos flogisztonelmélettel. Előtte azt vallották, hogy az égés során valamilyen fluidum távozik az éghető anyagból — ezt nevezték flogisztonnak. Lavoisier viszont felismerte, hogy a levegőben van egy olyan gáz is, amely táplálja az égést, az életet, s bizonyos anyagokkal savakat képez, ezért is adta neki az oxigén nevet. Azt is tudta, hogy a levegő öthatodnyi részét egy olyan gáz dkotja, amelyben az élőlények megfulladnak és a tűz is elalszik, érdekes módon azonban ezzel az anyaggal nem foglalkozott behatóbban. Ő is felismerte, hogy a víz vegyület, s a hidrogén felfedezőjeként is tetszelgett egy rövid ideig, amíg ki nem derült, hogy előtte már Henry Cavendish felfedezte ezt a gázt. A szén-dioxid miatt egy másik angollal, Joseph Priestley-veI került konfliktusba. Az igazat megvallva Lavoisier egy kissé visszaélt azzal, hogy felesége szalonjában kora számos híres tudósa megfordult és a finom francia pezsgő hatására bőbeszédűvé vált. A házigazda gondosan lejegyezte az információkat és a párizsi Arzenálban (itt gyártották a lőport) berendezett laboratóriumában elvégezte a megfelelő kísérleteket. Becsületére legyen mondva, ha turpisságon kapták, mindig elismerte mások érdemeit, s a teljesség kedvéért azt is hozzá kell tennem, hogy bizony Lavoisier sokkal átgondoltabban, "módszeresebben" hajtotta végre a megismételt kísérleteket és továbbgondolta a következményeket is. így jutott el az anyagmegmaradás gondolatához és így vált számára világossá az is, hogy az anyagok meghatározott módon és arányban egyesülnek egymással. A pontos mennyiségismeret a vérében volt, minden kísérlet és megfigyelés alkalmával lemérte a reagáltatott anyagok és a berendezések tömegét. Ezenközben eltűnődhetett azon is, milyen káosz uralkodik a különböző mértékegységek között. Egyik kezdeményezője és végrehajtója volt a méterrendszer bevezetésének. Lavoisier alig 25 évesen lett az Akadémia tagja (elsősorban a földtani vizsgálatokban kifejtett aktív munkássága révén), s később megbízták a lőporgyártás felügyeletével is. Alighanem neki köszönhető, hogy amikor a forradalmi Franciaországot a szomszédai megtámadták, a tüzérségnek elegendő lőpora volt a támadások visszaverésére. Az ellene folytatott perben azonban ezt a körülményt nemigen méltányolták, sőt talán még ez is a bűnei között szerepelt. De vajon miért is kellett elítélni és lefejezni Lavoisiert? Ennek bonyodalmas története van, ezért csak nagyon vázlatosan ismertetném. Lavoisier fiatalabb korában bérbe vette a só- és a dohányadók behajtási jogát (főadóbérlő volt), s ennek köszönhetően tekintélyes vagyonra tett szert. Felesége, aki mellesleg gyengéden és nagyon hatékonyan segítette férje hivatalnoki és tudományos karrierjét, szintén vagyonos családból származott, s az efféléket a forradalom idején előszeretettel nevezték népnyúzóknak és élősködőknek. Marat lapjában, az Ami du peuple-ben (A nép barátja) gyakran foglalkoztak Lavoisier viselt dolgaival, de a végzet Robespierre rémuralma idején érte utol. A bűnlajstrom terjedelmes volt, s még az is szerepelt rajta, hogy az ő tanácsára építettek falat Párizs köré, még a királyság idején, hogy így vessenek gátat az egyre nagyobb méreteket öltő csempészésnek. 1794. május 8-án reggel metszette le a fejét a guillotine, bírái még haladékot sem voltak hajlandók adni neki, pedig csak néhány kísérletet szeretett volna befejezni. A bámészkodók tömegében néhány tudóstársa is ott volt. Egyikük, a matematikus Lagrange jegyezte meg: Egy pillanat elegendő egy ilyen fej lecsapásához, egy évszázad is beletelhet, míg hasonló ismét terem! LACZA TIHAMÉR 250 éve született LAVOISIER Speciális gyűrű Egy apró gyűrű beültetése a szembe véget vethet a rövidlátásnak — jelentették be amerikai kutatók. A St. Louis-i egyetem szemészeti intézetének kutatóorvosai szerint az új megoldás az első potenciálisan viszszafordítható sebészeti beavatkozás a látás problémáinak kezelésére. Eddig öt páciensnek próbálták ki az eljárást, és hamarosan további százötvenen alkalmazzák majd. A gyűrűcskét egészen egyszerű beavatkozással akár egy orvosi rendelőben is fel lehet helyezni a szemgolyón. A gyűrű vagy szükségtelenné teszi a szemüveg, illetve kontaktlencse viselését, vagy csak kisebb dioptriájú lencsét kíván a tökéletes látáshoz. A beültetett eszköz hét milliméter átmérőjű, átlátszó, felhelyezése nem gyengíti a szaruhártyát és nem hagy a látást zavaró műtéti heget. Működési elve: a szaruhártya görbületének módosításával segít abban, hogy a fénysugarak fókusza a retinára helyeződjön, így javítja a látást. A gyűrű kifejlesztése 1978-ban kezdődött el. Az eljárást 1986 óta tesztelik nem emberen végzett kísérletekkel. Emberen elsőként Brazíliában próbálták ki 1991-ben, ezt 1992- ben a dániai, majd az angliai és most az amerikai kísérlet követte. Beültetés az agyba A Parkinson-kór elleni küzdelem egyik legígéretesebb kísérleténél embriókból kivont szövetet használnak a tudósok. A szövetet eddig száz esetben ültették be a betegek agyába, és nemrég megjelent tanulmányok szerint az eredmények már kezdenek mutatkozni: olyan Parkinson-kórosok, akik eddig a legalapvetőbb mozdulatokat sem voltak képesek végrehajtani, lassan megtanullak járni anélkül, hogy elestek volna, sőt némelyikük már autót is tud vezetni. A reménykeltő módszer eredményeiről még nem tudni, mennyire tartósak, de annyi biztos, hogy a magzatvédő aktivisták nem fogják megkönnyíteni a kutatók dolgát. Konzervált vesék Növelheti az átültetésre alkalmas vesék számát az a módszer, amelyet Illinois állam egyik szervbankjának kutatói fejlesztettek ki. Az eljárás lényege, hogy lehűtött sós vizet pumpálnak a szervbe és annak közvetlen környezetébe — konzerválni lehet a vesét, meg lehet akadályozni a gyors szövetpusztulást. Az orvosok adott esetben rögtön a halál beálltát követően elvégezhetik az eljárást a donornál. Még akkor is, ha az halála előtt nem adta beleegyezését szervei felhasználásához, hiszen a vesék "felkészítése" semmire sem kötelez, viszont hagy időt a családnak eldönteni, engedélyezi-e a szerv kivételét. * * A UĽT
