A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-09-03 / 36. szám

LÁTOGATÓBAN

EMBERNEVELŐK

Varga Béla — az iskolaszervező

— Emlékszem, ezerkilencszázötvenkilenc májusában találkoztunk először a párkányi tanfelügyelőségen. Kezdő tanítóként kerestelek fel, megvallom, kicsit féltem tőled, mert szigorúságodnak híre járt. Nagyon megválogattad, kiket veszel fel tanítani, holott akkor még sok volt a szakképesítés nélküli tanító.

— Az összlétszámnak mintegy 60—70 százaléka. Annak ellenére, hogy tiszteltem azokat az embereket, akik segítettek létrehozni az itteni magyar iskolák hálózatát, rengeteg problémám is volt némelyikükkel. Kerestem azokat a fiatalokat, akik tanítani akartak, de amellett tanulni is, viszont óvakodtam a "mindentudóktól".

— Ezt hogy érted?

— Ha a felső tagozatra kellett felvenni valakit, általában megkérdeztem az illetőt, mégis milyen tantárgyat szeretne tanítani. Ha azt felelte nagy magabiztosan, neki teljesen mindegy, tudtam, hogy semmihez sem ért.

— Kérlek, próbáld meg tömören értékelni ezt a kort!

— Tömören? Jó. Az akkori szakképzetleneket három csoportba sorolnám. Egyikbe tartoztak azok az egyszerű, de őszinte emberek, akik pár esztendeig tanítottak, de belátták, hogy képtelenek rá és más pályát választottak. Vagy visszamentek eredeti szakmájukba, azaz munkások lettek, mert közben a kisipart felszámolták. A másik csoport, ez volt tán a legnépesebb, tanult és sokukból igazán jó pedagógus lett. S végül a harmadik, aki minden munkát vállalt, de nem volt képes rá, mégis makacsul ragaszkodott a pályához. Mondhatnám, kényelmesnek tartotta. Sajnos, nem lehetett megszabadulni tőlük, mert ravasz népség volt. A rendszernek úgynevezett elkötelezettjei lettek hamarjában, azaz káderek. Annyi "társadalmi" tisztséget szedtek össze, ha akartak volna is tanulni, idejük nem jutott rá, dehát mint mondtam, nem is akartak. Persze a tanítóképzőből és a főiskolákról sem csupa kiválóan képzett szakember került ki, nem beszélve a levelezőkről. Igen sok ember jutott akkor olcsón diplomához. Teljes felelősséggel állíthatom ezt, hiszen belülről láttam a dolgokat, én is azok közé tartoztam, akik utólag szereztek szakképesítést.

— Légy szíves, mondjál magadról valamit!

— Ezerkilencszáznegyvennyolcban érettségiztem Komáromban, a volt bencés gimnáziumban — szlovákul. Mint minden fiatalnak abban az időben, nekem is derékbatört a pályám. A gimnázium hatodik osztályát fejeztem be, amikor elért bennünket a háború. Tizenhatéves voltam. Ezzel hosszú időre vége is lett nálu.nk az anyanyelven való tanulásnak. Ám nekem a szlovák nyelv egyáltalán nem okozott gondot, mert Tótmegyeren, a mai Palárikovóban nőttem fel szlovák gyerekek között, tehát mihelyt lehetett, folytattam a tanulást, .csak most már nem magyarul és nem Érsekújváron, ahol abba kellett hagynom, hanem Komáromban. Ami az ottani diákok képességeit illeti, össze sem lehetett hasonlítani az előbbivel és bizony ehhez igazodott a követelményrendszer is. Egyvalamihez viszont igen szigorúan ragaszkodtak a tanárok, hogy egymás között is szlovákul beszéljünk, s ha megfeledkeztünk róla, kemény pofonokat kaptunk, amiből egyszer nekem is kijutott. Am ez is jó volt valamire: magyar maradtam.

— Most kérdezem meg, miért szorgalmaztad folyvást olyan nagyon a szlovák nyelv oktatását a magyar iskolákban? Sőt, egyszer vizsgáztam is nálad szlovákból, már mint szakképzett tanító.

— Mert mindig az volt az elvem, hogy a magyar gyerek magyar iskolában tanulja meg a hivatalos nyelvet, ne pedig szlovákban. Az államnyelvért ne adja oda egész önmagát. Aki pedig tanítani akar, legyen jól felkészülve rá. Sok vád ért bennünket a szlovák nyelv miatt, s valljuk meg őszintén, a magyarok közül kevesen beszélik jól.

— Már megbocsáss, nem mindenkinek van egyformán szüksége rá.

— Persze hogy nem. Viszont az alapiskolának is nyolc esztendő alatt meg kell tanítania annyira a gyermeket, hogy egyszerű mondatokkal megértesse magát, bár én nem ezekre utaltam az imént, hanem azokra, akik a közéletben szerepet vállalnak. Emlékszem fura helyzetekre, amikor a Csemadok országos titkára voltam, s az értekezletek egy-egy felszólalója hogy a "vendég" is megértse, szlovákul kezdett gagyogni. Kínos volt, de a reakció még rosszabb volt, mert az "illetékesek" sosem mulasztották el felróni, látod, ilyen szinten tudnak a magyarok szlovákul. Persze engem mint magyar— szlovák szakos tanárt is bántott a dolog, önkéntelenül egy nép nyelve iránti tiszteletlenséget éreztem ki belőle. Ha valaki valamit nem tud, ne erőltesse a látszatot, inkább tanulja meg azt, amire szüksége van, s ez nem csak a szlovák nyelvre vonatkozik.

— Az iskola egyébként is csak alapokat ad.

— Ezt vallom ón is.

— Említetted a Csemadokot. Hogy kerültél egyszeriben az élére?

— A falusi tanító kezdettől fogva népművelő is. A tanfelügyelőség neve pedig csak köznyelvi megnevezés, hiszen én a Járási Iskolaügyi és Kulturális Osztály alkalmazottja voltam. Hatvannyolcban beválasztottak a Csemadok Központi Bizottságába, s hetventől hetvenhétig függetlenített vezető titkár voltam.

— Tehát az életutad így alakult: tanító lettél mindjárt az érettségi után.

— Dehogy lettem. Az érettségi után segédjegyzőnek mentem, aztán behívtak katonának, s közben megismerkedtem a feleségemmel, aki tanítónő volt Köbölkúton. A feleségem, lánykori nevén Gergely Irén, az Érsekújvári Líceumban érettségizett és 38 éven át tanította betűvetésre a köbölkúti kisgyerekeket.

A férj pályája kacskaringósabb volt. 1952-ben kezdett tanítani ugyancsak Köbölkúton, ám 1953-ban az elemi és a középiskolát (régi polgári iskola) egységes, nyolcéves középiskolává alakították át — országszerte. Ahol a szlovák és magyar iskola közös igazgatóság alá

tartozott, mint például Köbölkúton is, külön választották. Lám ilyen is megtörténhetett! Varga Béla ekkor huszonötévesen egy aránylag nagy iskola igazgatója lett, de alig telt el öt esztendő, már járási tanfelügyelő. Csakhogy nálunk folyvást szerveztek és átszerveztek. 1960-ban megszüntették az úgynevezett kis járásokat, a tanfelügyelőt is áthelyezték Érsekújvárba. Ott nemsokáig dolgozott, mert hatvankettőben már ismét a régi iskolájának az élén áll, 1970-ig. Közben felépíttette az iskola új épületét, mellé tornatermet és ebédlőt.

— A Csemadok élén is az igényes vezetők közé tartoztál.

— Csöbörből vödörbe estem. Ahogy a tanítók között sok nem pedagógusnak való volt, a kulturális életet is ellepték a tehetetlen emberek. Dolgoztak helyettük azok, akik értettek e munkához.

— Szinte allergiás vagy az "élősködőkre".

— Nem tehetek róla. elsősorban magamat nem kíméltem, ilyen a természetem.

— Csemadok tisztviselőként is megmaradtál pedagógusnak.

— Az itteni iskolákat a Csemadoktól nem lehetett és ma sem lehet elválasztani. Szerencsére sikerült egy olyan rendszert kialakítani, mely már egész kicsi korban hatni tud. Gondolok itt a kulturális aikotóversenyekre és a fesztiválokra.

— Ha jól emlékszem, éppen a hetvenes évek elején lett a Csemadok e téren a Népművelési Intézet társrendezője, később egyedüli gazdája. Ebben neked is részed volt. Aztán gondoltál egyet és visszajöttél közénk.

— Persze nem ilyen simán ment a dolog. Akadtak gáncsoskodók is.

— Mint mindenkinek, Bélám, de többen voltak azok, akik tiszteltek és aggódtak is érted, amikor az egészséged megingott. Idő előtt kellett nyugdíjba menned, s bizony hiányoztál. Megkérdezném, a nagy erőpróbákat nem bántad-e meg? Hiszen élhettél volna kényelmesebben Is, mint sokan mások.

— Ha újrakezdhetném, csak azt tenném amit tettem. Az ember nem tagadhatja meg önmagát: temperamentumát, karakterét, hovatartozását, szakmáját, elveit... Különben az egész élet nem érne semmit...

CSICSAY ALAJOS

A HFT 7