A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-08-27 / 35. szám
ÉGTÁJAK A mi Eduárdunk PAUL SCHALÜCK "Egyetlen fiam volt, az egyetlen. Nem érem fel ésszel. Csak jönnek-mennek a házban, és örökösen suttognak, az anyja meg a nővére. Ha hazajövök, elnémulnak. Belépek a szobába, fel sem pillantanak. Az asztalnál egy árva szót sem szólnak. Büntetnek a hallgatásukkal. De hát én vagyok az oka? Túlságosan szigorú voltam? Muszáj volt szigorúnak lennem. Nagyon tehetséges volt, de játékos, túlontúl puha; elkényeztették, éppen ők, akik most hallgatnak. Amikor tizennégy éves lett, velünk jöhetett a Costa Bravához. Attól fogva magam vettem kezembe a nevelését. Felfújható csónakot akart. Azt mondtam: tanulj meg úszni, akkor kapsz. Egy hét alatt megtanult. így akartam előkészíteni az életre. Meg kellett értenie, hogy semmit sem kap ajándékba. Nekem sem ajándékozott senki semmit. Amikor betöltötte a tizenhatot, elmondtam neki, mennyit fáradoztam, amíg felépítettem az üzemet, és amíg kizárólagos tulajdonom lett. Hogy majd egyszer az övé legyen. Gondoltam, büszke lesz az apjára, igyekszik a nyomába lépni. A tanulás nem esett nehezére. Amikor akarta, az első volt az osztályban. Csakhogy nem mindig akarta. Elég volt egyetlen napsugár, máris kizökkent a kerékvágásból, egy könyv el tudta terelni a figyelmét, már egy nátha is, és mindenekelőtt a futball. Mint a megszállott, rohant nap nap után a futballpályára, de a leckéről persze megfeledkezett. Elzártam előle a futballcipőt, erre ismét nekilátott a tanulásnak, néhány hétre. Azután elkezdett trombitálni. Verseket írt, hegyet mászott és köveket gyűjtött, takarékoskodott és összekoldult egy távcsőrevalót, és éjszakákon át a csillagokat nézegette, a távcsövet elcserélte egy mopedre, végigszáguldozta a kertvárost, hagyta a motort megrozsdásodni, absztrakt képeket pingált, halat tenyésztett. De mindent csak néhány hétig. Tudom, a legtöbb fiatal így váltogatja a kedvteléseit. Csakhogy ő a kötelességeiről is megfeledkezett miattuk. Tizenhét éves lett, majd tizennyolc, és még mindig nem tanulta meg, hogy egyvalamire kell koncentrálnia. Azután felfedezte a lányokat, és, akkor először, már elégtelent hozott haza. Valahányszor lelohadt benne a lelkesedés valami iránt, a lelkiismeretére hivatkoztam, megfenyegettem, csökkentettem a zsebpénzét, lezártam a kijáratot, a húsvéti szünet idejére bevittem a gyárba, a laboratóriumba. Ha a lelkére beszéltem, beismerte, milyen hebehurgyán él, csak úgy bele a világba, ahogy a szél fújja, és megígérte, hogy fegyelmezettebb lesz. Ha megbüntettem, sírva fakadt, langaléta, tizennyolc éves kamasz létére. Tavaly nyáron aztán az anyja meg a nővére magukban utaztak a Costa Bravához. Én otthon maradtam vele. Tanulmányi tervet <= készítettünk, és megmagyaráztam neki: o ez az utolsó esélyed, Eduárd; ha nem jutsz tovább a legfelső osztályba, kiveszni lek az iskolából. Szóval, ultimátumot 5 adtam. Hogy valóban megtettem volna-e, ž nem tudom. Ö mindenesetre megijedt, n nem tagadom. De mi mást tehettem volna, 3 mint hogy megfenyegetem? Különben — hogyan embereli meg magát, hogyan állja meg a helyét az életben? Honnan tudhattam volna, hogy ettől összeroppan? Én vagyok az oka a halálodnak, Eduárd? Nem tudom elhinni. Természettől fogva zabolátlan voltál, nem tudtál uralkodni magadon. Rövidzárlat volt, Eduárd. Néhány rossz osztályzat miatt nem ugrik le az ember a hídról. Emiatt csak nem dobja el az életét az ember, Eduárd, fiacskám!" * * * "Edi a fiam volt, az egyetlen fiam, és jó fiú volt, esküszöm az élő Istenre, hiszen ki tudná ezt jobban megítélni, mint én, az anyja, akit itthagyott, mert megmagyarázhatatlanul, szenvedélyesen önfejű volt, és mindig keresett valamit, már mint kisfiú, mert már mint kisfiú is mindent akart, vagy semmit. Erre nagyon hajlamos volt az én Edim, nagyon: mindent vagy semmit. Ha az apja azt állítja, hogy természettől fogva zabolátlan volt, és életének tizenkilenc esztendejét elfecsérelte, és sohasem tudta figyelmét egyvalamire összpontosítani, ahogy talán a látszat mutatja, ha egy bizonyos szilárd álláspontról nézzük, vagy mit tudom én, még mivel érvel az apja, hogy ezt a szörnyűséget megmagyarázza, akkor csak azt mondhatom: rossz nyomon jár. Edi komoly fiú volt, sőt, a korához képest túl komoly, és ilyen volt már kisgyerek korától fogva, nagyon ritkán láttam nevetni, mert noha látszólag mindig arra hajlott, amerre a szél fújta, volt a munkájában valami hallatlan komolyság, amely engem aggasztott, ő pedig szinte megszállotja volt. Keresett valamit, amiről sokáig nem is tudta, micsoda, amíg egy nap, tíz vagy tizenegy óra lehetett, kijött a templomból, és azt mondta, komolyan, de az izgalom legkisebb jele nélkül: — Tudod, anya, én öngyilkos tudnék lenni. — Egészen elképedtem, és megijedtem, és kinevettem, úgyhogy dühbe gurult és rám förmedt: — Ne nevess, ne nevess, ón igazán öngyilkos tudnék lenni! — De miért, kisfiam — kérdeztem végül. Úgy nézett rám, mint valami aggastyán: — Hogy megtudjam, kicsoda Isten — mondta. Ezt azután elfelejtettem. De most megint magam előtt látom, és hallom, ahogy mondja, és szilárdan hiszem, hogy azt váltotta valóra, amin én csak nevettem. Konokul keresett, egész életében és mindenütt, valamit, mondhatnánk, egy biztos pontot; bár én ma is állítom: Istent kereste mindenütt, a verseiben éppúgy, mint a futballpályán, a rohanó motoron, és a kövekben, és a csillagok között, és a színekben, és a halak között, és a zenében. És a lányokban is. Keresett, egyre csak keresett, és mégsem tudta bizonyosan, mit remél találni mindabban, ami izgatta, és amit oly hamar ott hagyott, kifacsarva és félredobva, mert nem találta meg benne, amit keresett, és mert valószínűleg nem emlékezett arra a kijelentésére, amely nekem még mindig a fülembe cseng. A rossz osztályzatoknak ehhez nincs sok 1? AHFT
