A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-08-13 / 33. szám
EGTAJAK JIŔÍ MEDEK A RIRALYAIMA MÁR AI SÁNDOR NAPLÓ (részlet) Valahányszor újabbkori fiatal magyar (ró regényeit, elbeszéléseit olvasom, meglep, mennyire nem ismeri ez a nemzedék a szavak helyezési értékét. Beérik a mondattan többé-kevésbé helyes ismeretével, de — mintha megsüketültek volna — nem hallják a ritmust, ami a prózának éppen úgy sajátja, mint a versnek. Amit Arany így fogalmazott: "A rhytmus oly láthatatlan valami, mit inkább érezni, mint hallani. ” A prózában a szó helyezési értéke éppen úgy változó, mint a versben, — de a versben a versforma előírja a szavak helyezését, a jambus, az alexandrinus mértéke, vagy akár a szabad vers belső ritmusa fékezi az elszabadult kifejezési önkényességet — (vagy fegyelmezi a slamposságot) — ahogy a zabos, nekilendült paripát fékezi a nyakába vetett kantár, a szájába erőltetett zabla. De prózában semmiféle mondattan nem tudja érvényesen előírni, miért más a hangsúlya alanynak, állítmánynak, főnévnek vagy névmásnak, vagy akár csak egy kötőszónak — a helyezés erősíti a szenvedélyességet, aláhúzza az iróniát, enyhíti a gúnyosságot akkor is, vagy éppen akkor, ha a mondattan mást parancsol. Néha a szekeret kell a ló elé kötni és akkor fürgébben gurul a szekér. Ugyanígy megsüketült sok fiatal magyar (ró a központozás hangsúlya iránt — mintha nem tudnák, hogy három pont, gondolatjel, pontosvessző és a többi: hangulati, sőt értelmi következményekkel jár, minta zenében a kontrapunkt, amikor a zeneszerző beinti az allegrot vagy az andante-t... Egy pontosvessző távlatba állítja és élesen elhatárolja azt, ami a központozási jel nélkül elmosódott, szétfolyó általánosság marad. Az Írás nemcsak eszmei kifejezés, hanem helyezési technika is. De a próza ritmusát az újkori magyar szépirók ritkán érzik és hallják; nem tudják, hogy a ritmus éppen olyan érzékeny titka az Írásnak, mint a gondolati tartalom... Vojtina, úgy tetszik, mostanában sokat felejtett, semmit nem tanult. FOTÓ: PRIKLER L. Egy régvolt őszutón együtt ültünk a gyümölcsöskert kellős közepén — nagyapó meg én. A nagyapó hitvány vászonnadrágjában, egykori katonazubbonyban és fülére hulló nagy sapkában. Az egyik kezében a kialvó pipáját szorongatta, a másikban meg egy gyönyörű almát tartott. Nem volt nagy, öklömnyi lehetett, de a szivárvány minden színében játszott. — Ilyenkor soha nem aludhatom ki magam — mondta hangosan nagyapó. — Ahogy érni kezd, nem győzöm elriasztani a kölyköket. Éjjel-nappal. Sercintett egyet oldalra, megsimogatta a gallérja csücskét, és felém nyújtotta az almát tartó kezét: — Szagold meg! Nagyszerű, mi? Csodálatos illata volt. — Az alma miatt veszett el Trója, a Paradicsomból is amiatt űzettünk ki — folytatta. — Az alma meg az asszony viszi majd egyszer pusztulásba a világot, meglásd... S hosszasan eltűnődött. — De hát alig tehetünk ez ellen valamit... — vonta meg aztán a vállát, s erős fogaival jókorát harapott az almába. A girbe-görbe mélyúton szinte vonszolta maga után a bőröndjét. Az út mérsékelten emelkedett... A bőröndöt gyakran letette, s amikor ismét kifogyott a szuszból, váltogatta a kezében, és újra meg újra nekigörnyedt a terhének. A tavasz, ami már a levegőben lógott, mintha félne még a fagyos földre huppanni. A hegyoldalban lévő ház fehér falai úgy világítottak, mintha üdvözölnék a messzi útról érkezőt. Egészen az ajtóig vonszolta terhét. Holtfáradt volt. Ahogy bőröndjét nagynehezen a földre állította, a legszivesebben ráült volna — behunyt szemmel. De aztán rálehelt vékony ujjaira, egy lépést tett előre, és erélyesen kopogott. Semmi. Újra kopogott. — Hallom, hallom, jövök már — hallatszott bentről egy női hang. Lágyan csengett, de határozottan. Aztán már a köhécselést is hallotta, meg a lépteket, a mezítelen lábak caplatását a szoba padlózatán és a kulcsok csörömpölését. — Nem kell mindjárt feldönteni a házat! — Elnézést... — mentegetőzött. — Mi van? — Hideg — mondta, s köszönés helyett egy levelet nyújtott az asszony felé. Az végigmérte tetőtől talpig, csak aztán mélyedt a levél tanulmányozásába. — Be sem enged? Újra végigmérte a tekintetével, de egy mukkot sem szólt most sem. És egy tapodtat se mozdult az ajtóból. Erre ő visszalépett a behemót nagy bőröndjéhez, ráült, s közben jól szemügyre vette az asszonyt. A haja hátul összefogva, ami szigorúbb kifejezést kölcsönöz neki. Hány éves lehet? A nők korának megállapításakor rendszerint tévedni szokott. Harminc? Nem volt biztos benne. Lehet több. Vagy mégsem? Pirospozsgás arc, mackónadrág, kockás ingblúz, mezítláb. — Épp mostam hátul — nézett föl a papírból az asszony, ahogy gondosan áttanulmányozta a levelet, de még az alsó sarkában lévő körbélyegzőt is. — Hát akkor jöjjön! — mondta kelletlenül. — Mit csináljak magával? — Vissza is küldhet. Vállat vont. — Mindjárt sötét lesz. Na, jöjjön! A bőröndje fölé hajolt, hogy felemelje. — Segítek — mondta az asszony. Finoman elhárította: — Köszönöm. Valahogy bevonszolom. Tudja, a műszerek — mosolygott magyarázóig. — Hová tehetem? Vacsora után kipakolt a konyhában. — S mit mérnek maguk tulajdonképpen? — kérdezte az asszony. A kimosott ruhaneműt a gyümölcsösbe teregette ki. Esni tán nem fog, az éjszakai hűvösség meg kellemes illatot ád a ruháknak. És most itt ül, megfésülködve, tarka kötényben, a hideg víztől kivörösödött kezeit illendően az ölébe téve, mint valami fruska. — Ilyet se látott ez a földgolyóbis — nevette 12 A HÉT ILLUSZTRÁCIÓS FOTÓ: PRIKLER LÁSZLÓ
