A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-08-13 / 33. szám
HÍRMONDÓ A fecskebekecs a Hársfa utcában Divatba jött a ballagás. Ballagnak kicsik és nagyok, ifjú és vén diákok, sőt a diákjelöltek is. A ballagás egykor kizárólag az érettségizők kiváltsága volt. Ám az évszázados szokás- és értékrendszer napjainkban szinte valamennyi területen porig romboltatott, s ma már a ballagás "szertartására" sem csak a középiskolások tartanak igényt, hanem az ifjabbak, sőt a legifjabbak — az óvodások — is. Hogy jól van-e ez így, ne firtassuk, hiszen a vélemények — mint mindenről — erről is megoszlanak. A párkányi Hársfa utcai Magyar Tanítási Nyelvű Óvoda nagycsoportosainak ballagása az idén nem mindennapi esemény volt: ez nagyrészt Vízi Katalin óvónő kezdeményezésének köszönhető. Ó ugyanis a gyerekeknek szánt jutalomkönyv kiválasztásakor nem a divathóborttá lett amerikai mesefilmek valamelyikének képregényként kiadott fantáziátlan változatát kereste, hanem olyan könyvet igyekezett választani, amelyet a gyerekek — mindenféle divattól függetlenül — még sokáig elővehetnek. Választása történetesen a Madách Könyvkiadó egyik legfrissebb termékére, Varga Erzsébet A iecskebekecs című gyermekverskötetére esett. Az óvónő a ballagási ünnepélyre magát a szerzőt is meghívta, aki valamennyi gyereknek névre szólóan dedikálta, és sajátkezűleg adta át a könyvet. Bár "olvasóvá nevelésről" újabban már alig írunk és beszélünk — hiszen az utóbbi időben olvasók helyett is inkább menedzsereket, "baby-sittereket", üzletembereket "nevelünk" —, a párkányi óvoda ballagóinak meghatott arcát látva arra gondoltam, hogy Vízi Katalin óvónő igyekezete talán ebben az irodalom iránt már-már közömbös időben sem marad teljesen meddő, s az általa útra bocsátott "nagycsoportosok" az iskolában majd csakugyan olvasókká válnak. Irodalmunknak — mint minden irodalomnak — ugyanis nemcsak írói, hanem olvasói utánpótlásra is szüksége van: ez utóbbi nélkül csak pusztába kiáltott szó lehet. (melaj) Fotó: Vozák Tibor Szemtől szemben Sára Sándorral Az idén 60 éves a magyar dokumentumfilm atyja, a sorsdrámák, nemzeti tragédiák krónikása. Talán ez a jubileum adta az aktualitását annak a portréfilmnek, amely Sára filmrendezői pályafutását mutatta be. Pályáját operatőrként kezdte. Tudatosan készült rá, egyik ifjú barátjával már tizenévesen elhatározták, hogy meghódítják a filmművészetet. Amikor azonban 1956-ban a főiskola forradalmi bizottságának tagja lett, egy ideig úgy tűnt, Keleti Márton rektor "jóvoltából" nem kaphat diplomát. 1957-ben mégis elkészült a Pályamunkások című film, amelyben operatőrként közreműködött, s amelyet vizsgafilmként fogadott el az illetékes bizottság. Sík Igornak köszönhetően a dokumentum műfajával korán, még 1961-ben megismerkedett, amikor a cigányokról szóló, pártutasításra készülő film elkészítésében szerepet vállalt. "Jutalmul" a cigánysággal kapcsolatos elfogultsággal vádolták. Ezt követően Sára elsősorban mint játékfilmrendező élt a köztudatban. Saját bevallása szerint jobban is szereti ez utóbbi műfajt, hisz nagyobb lehetőséget kínál, jobban mozgatja az alkotói fantáziát. Operatőri alkotásai közül legismertebb az Apa, a Szinbád, rendezői munkái közül pedig a 80 huszár, a Tízezer nap... Később — pénzhiányra hivatkozva — fokozatosan mélypontra került a magyar filmművészet, és Sára a film legolcsóbb változatának, a dokumentumfilmnek a forgatásához tér vissza. Olyan témákhoz nyúl, amelyek akkor még fehér foltoknak számítanak. Csoóri Sándorral és Hanák Gáborral elkészíti a II. magyar hadseregről szóló 25 részes filmet, az ártatlanul elhurcolt magyarokról a Csonka Bereget. Ismert rendezőként létrehozni ezeket a filmeket nem számított igazán bátor tettnek, kockázata viszont az volt a vállalkozásnak: vajon bemutatják-e őket? Félelmei végül is nem bizonyultak alaptalannak, hisz Sára úgy lett elismert dokumentumfilmes, hogy a mozikban csak egy szűk réteg láthatta filmjeit. A Magyar Televízióban még ma is sok a bemutatásra váró alkotása, Sára ennek okát elsősorban abban látja, hogy a tévében nem történtek jelentős személyi változások. Pedig meggyőződésé szerint azoknak kellene az ország birtokosává válniuk, akik ezért korábban megszenvedtek. Zsebik Ildikó Prikler László felvétele Vavrikné Szarka Erzsébet tájképeiről Vavrikné Szarka Erzsébet kiállítása a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeumban a festőnek az utóbbi néhány évben készített munkáiból nyújt áttekintést. Alkotásai közé figurális kompozíció, csendélet és tájkép egyaránt tartozik, a kiállítás rendezői azonban inkább a sajátos tájszemléletet mutató pasztelljeit és akvarelljeit szerették volna bemutatni. A táj szeretete a festőt egész pályáján végigkíséri, tájképei a természet poetikus megnyilvánulásait rögzítik. A tájábrázolás mint minden más képzőművészeti alkotás, a művész érzelmeinek, érzéseinek a kifejezése is egyben, intellektusának maradandó lenyomata. A tájfelfogás különbözőségével, a színek és az ecsetkezelés sajátosságaival más-más momentumok kerülnek előtérbe, realisztikusak vagy elvontak, impresszlvek vagy expresszivek, monumentalitásra vagy intimitásra törekvő tendenciák. Vavrikné Szarka Erzsébet a motívum realizálásakor fokozatosan építi fel a többé-kevésbé stilizált alkotóelemekből szerves egésszé ötvöződő kompozíciót, melynek alárendeli az alkalmazott színskála hangulatformáló erejét is. A Csallóközi Múzeumban bemutatott tájrészletek nyugodt, poetikus atmoszférájukkal kellemes múzeumi szemlélődésre csábítják a látogatót.-nk_________________________________________________________/
