A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-08-13 / 33. szám
Ült A ’’NAGY” ESÉLY Az isztambuli repülőtér hatalmas csarnokában a turistaidény kezdetének megfelelő volt a forgalom. Az emberek általában nem figyelték egymást. Egyesek bámészkodva keresték a gépek érkezését és indulását jelző elektronikus táblát, mások repülőjegyükkel kapcsolatos tennivalóikat intézték, vagy szóbeli tájékoztatást kértek a repülőtér rendkívül készséges és isteni türelemmel megáldott alkalmazottaitól. Éva igyekezett fesztelenül viselkedni és kerülni a feltűnést. Nagyméretű napszemüvege a fél arcát eltakarta, de a célnak kiválóan megfelelő Chanel-kosztümjében mégis kirítt az általában sportosan öltözött turisták közül. Tojáshéjszínű burett szoknyája alig fedte a térdét, és a mellette elhaladó férfiak szemét szinte vonzotta Éva tökéletes lába. Máskor örömét lelte volna ezekben az elismerő pillantásokban, de most csak fokozták idegességét és beteges félelmét, amely tegnapi ideérkezése óta eluralkodott rajta. A csarnok órájának percmutatója csigalassúsággal haladt. Úgy érezte, hogy remegését nem tudja leplezni, s ez meglátszik rajta. Más körülmények között élvezné ezt az utazást, a csodálatosan szép ruhát, amihez hasonló még életében nem volt rajta. Mindig rajongott a divatért, és valósággal szenvedett attól, hogy igazán finom, mutatós holmit soha sem tudott venni magának. Fizetéséből ilyesmire nem tellett. Huszonöt éves koráig Várna volt a legtávolabbi hely, ahová egy vállalati üdülés alkalmával eljutott. Csak le tudná küzdeni a félelmét — töprengett magában —, amire talán nincs is oka, hisz kinek tűnne fel egy fiatal nő, aki életében először járt Isztambulban. Tegnap este óta, amikor a hotelszobájába belépett az a sötét szemüveges, marcona férfi, mintha üldözési mániája lenne. Tízig le se mert menni az étterembe, pedig éhes volt. Amikor végül rászánta magát és kilépett a folyosóra, az volt az érzése, hogy valaki figyeli. Többször is megfordult, de senkit sem látott. Ennek ellenére meg volt győződve róla, hogy a puha szőnyegen valakinek a lépteit hallotta. A vacsoránál a remegő kezéből kiesett a villa, amint a szemközti asztalhoz leült egy férfi és ránézett. Ez a kis incidens a csörömpölő villával mások figyelmét is felkeltette, és felé fordultak. Úgy érezte, hogy az étterem vendégei mind őt nézik, pedig a jelenet csak egy pillanatig tartott, és nem volt egyéb, mint természetes emberi reakció, de ő másként látta. Otthagyta a vacsorája felét, fizetett, és visszament a szobájába. Életében először vett be idegcsillapltót, s hogy reggel el ne aludjon, beállította hatra a kis digitális ébresztőt, amelyet a Bécsben kapott saját poggyászában talált. Nem kérhetett a portástól ébresztést, mert a néhány betanult német mondaton kívül semmilyen idegen nyelven nem beszélt. Feladata elvégzésében ez azonban nem zavarta. Reggel, amikor az óra sajátos sípolására ébredt, ismét belenyilalt a félelem. Talán jót tesz a hideg zuhany — gondolta, és beállt a zuhanyozóba, de a pillanatnyi borzongás után a félelem ismét feléledt benne. Elővette toalettkészletét, amelyben minden idegen volt számára, de csak ezeket a kozmetikumokat használhatta. A dezodornak nem volt erős az illata, de egyezett az arckrém illatával. A krémpúder árnyalata egészen halvány volt, pedig Éva szerette a sötétebb színt. Most azonban nem terelhette magára a figyelmet. Felöltözve egy pillantást vetett a fürdőszoba nagy tükrébe, s szinte nem ismert magára. A számláját csekkel rendezte. Az összegben benne volt a reggeli ára is, de Éva most nem volt éhes. Az idegesség elvette az étvágyát, csupán kávét akart inni. A recepciós pulttól bőrönddel a kezében, az étterem felé indult, amikor a portás udvariasan utánaszólt. Évát ijedtében elöntötte a veríték, pedig csak arra figyelmeztették, hogy bőröndjét a portán hagyhatja, amíg megreggelizik. Ó ezt csupán a mosollyal kísért mozdulatokból értette meg. Olyan vagyok, mint egy falusi lány a nagyvárosban, gondolta bosszankodva, miközben szűkre szabott német szókincséből kikereste a megfelelő panelmondatot, és kávét rendelt. Az illatozó kávé mellett félelme valamelyest enyhült és felcsillant benne a remény, hogy ha ennek a megbízatásnak sikeresen tesz eleget, talán továbbiakra is számíthat majd. A repülőtéren azonban teljesen elszállt az optimizmusa. Nagyon félt, s megbabonázva nézte a váróterem minden sarkából jól látható órát. Még tíz perc, és bemutathatja repülőjegyét. Megkapja a fedélzeti kártyát és ezzel kezdetét veszi a beszállási procedúra, a vámolást is beleértve. Az utasítás szerint nem szabad sietnie, de utolsónak sem maradhat a felszállók között. Idegességében számolni kezdte a másodperceket. Végre elérkezett az ő ideje. Az útlevélvizsgálatnál azt hitte, hogy elájul. Elvették az útlevelét, végiglapozták, majd utána az egyik férfi szó nélkül elvonult vele. Évának hirtelen kiszáradt a torka és csak napszemüvegének köszönhette, hogy álcázni tudta rémületét. A férfi egy idő múlva visszajött, és az útlevelet egykedvűen Éva felé nyújtotta. A vámosok megkérdezték tőle, hogy ván-e elvámolnivalója és bár nemet mondott, kinyittatták a bőröndjét. A táska tartalma azonban láthatóan nem érdekelte őket különösebb, mert a kis bőröndöt visszatolták, és jó utat kívántak Évának. A lány idegfeszültsége felengedett és légiesen könnyűnek érezte magát, amint a repülőhöz szállító autóbusz felé lépdelt. A repülőben, amikor a biztonsági övvel bajlódott, hirtelen újból megrémült, mert a légikisasszony segíteni akart neki, s közben hozzáért a ruhájához, de Éva idejében elhárította a segítséget. Ha hagyta volna, bizonyára észreveszi, hogy a nyárias Chanel-kosztümnek szokatlanul vastag a bélése. Éva szerencséjére ez a veszély is elmúlt. A gép gurulni kezdett a kifutópályán. Éva kényelembe helyezte magát, és izgalmai elmúltával megéhezett. Jó étvággyal fogyasztotta az útközben eléje tett finomságokat, és eszébe jutott, hogy öt óra múlva már egy nagy köteg pénzzel szállhat fel Bécsben a pozsonyi autóbuszra. Ez a kéjes gondolat felélesztette benne a közelmúlt kevésbé kellemes emlékeit. Az elkeseredést, amikor fél évvel ezelőtt elveszítette az állását, míg a nála jóval ügyetlenebb kolléganőjét nem bocsátották el. Eszébe jutott az azt követő és hónapokig tartó kilincselés, amikor csak egyetlen helyen kínáltak munkát: egy magánvállalatnál, ahol irodai munkát keresett, de a tulaj számos vállalkozási ágazata közül, csupán étterme konyhájába keresett kézilányt, havi kétezerért. Olyan volt ez számára, mint egy pofon. Utána egy ideig csak a hirdetéseket bújta a szobájában, és azt remélte, hogy azokból megtudja, hol, milyen munkaerőt keresnek. Akkor ötlött a szemébe az a nem egészen világosan fogalmazott, de annál vonzóbb hirdetés. "Bécsi székhelyű cég fiatal nőket és férfiakat keres jól fizetett munkára” — így hangzott a szöveg. Jelentkezni egy pozsonyi telefonszámon kellett, ahol megadták Évának a bécsi címet. Pontosabban egy kávóházét, ahol egy napszemüveget viselő, magas fiatalemberrel fog találkozni. Az illetőt, aki szlovákul Is beszél, Fritz úrnak hívják. Ót keresse — közölte Évával egy női hang. Lőrincz Kató (Folytatjuk) A HÉT 3
