A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-08-06 / 32. szám
INTERJÚ SZÍNJÁTSZÁS — NEMZETNEVELÉS Beszélgetés SINKOVITS IMRÉVEL A nyárelő színházi csemegéjének bizonyult a budapesti Nemzeti Színház szlovákiai vendégjátéka. Sütő András "Advent a Hargitán"-ját mutatta be a társulat, amelynek csodálatos, szívszorongató játékát percekig zúgó vastapssal köszönte meg a pozsonyi, nyitrai és komáromi nézőtéren állva rajongó közönség. Ez alkalommal a közeljövőben 65. születésnapját ünneplő SINKOVITS IMRE színművészt faggattam eddigi pályafutásáról és a "magyar nemzet színházáról": — Tulajdonképpen mi vonzotta a magyar közönség "Síkľ'-jét a színészi pályára? — Különböző elképzeléseim voltak a pályaválasztásomról: falusi tanító, pap, kertész, erdész vagy mezőgazdász szerettem volna lenni, ami szüleim vidéki származásával is magyarázható. Sajnos, ón már a fővárosban születtem, de azért a génjeimben hordozom a vidékiséget. Későn érő emberkeként sokáig gyerekeskedtem, a cserkészet szinte az egész ifjúságomat kitöltötte, ami szintén természet- és emberszeretetre nevelt. Kamaszként, leventeként sikeresen átvészeltem a II. világháború borzalmait, megszöktem a németektől és az oroszoktól is. Dolgozott bennem az óletösztön. Mindezt csak azért említem, hogy érzékeltessem, mennyire zűrzavaros korszakban kellett döntenem a pályaválasztásomról. Időközben szavalgattam az iskolai ünnepségeken, majd a tanáraim és a rendkívül felvilágosult hitoktatóm tanácsára döntöttem a színészi pálya mellett. Elhatározásom óriási riadalmat váltott ki a szolid, félig iparos családunkban. Ám a bennem lakozó játékosság végül is arra ösztökélt, hogy jelentkezzem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahová felvettek. 6 A HÉT 1947 után nem voltak felhőtlenek a diákéveim, ami a politikus magatartásomnak, klerikális beállítottságomnak, cserkészmúltamnak volt "köszönhető". Azonban Apáti Imre, Sulyok Mária, Gellert Endre tanáraim mindig kimentettek a szorult helyzetekből, és hát szakmailag senki sem talált kifogásolnivalót az eredményeimben. 1956-ban éreztem igazán, hogy milyen felelősséget jelent magyar színésznek lenni — tehetségemet, tudásomat a magyar haza érdekében kamatoztatni, nem pedig mindenféle rossz, sematikus, a rendszert dicsőítő darabok vacak szerepeit játszani! így tulajdonképpen felnőtt színésszé válásomat 1956-tól kelteztetem, amikor rájöttem, hogy a színjátszás nem csupán játék, annál sokkal több — Tamási Áron szavaival szólva: "... a nemzetnevelés egyik eszköze..." — A főiskola elvégzése után tudatosan választotta a budapesti Nemzeti Színházat, vagy pedig e színház választotta önt? — Újdonsült feleségemmel, GOMBOS KATIKÁVAL elhatároztuk, hogy vidéki színházhoz szerződünk, hogy ne kelljen évekig szerepelnünk a fővárosi színházak valamelyikének a várakozólistáján, mint jópár fiatal pályatársunk. Szendrei József igazgató hívott mindkettőnket a pécsi Nemzeti Színházba, de közbeszólt tanszékvezető tanárom, Gellért Endre és Major Tamás, az akkori budapesti Nemzeti Színház igazgatója, akik már növendékkoromban kiszemeltek engem a fővárosi társulatba. Eleinte nagyon nyomasztott a zsenikből álló társulat magas mércéje, de fokozatosan beilleszkedtem. Azután már csak a "Nemzeti" színésze akartam lenni. 1956-ban sokak szemében szálka lettem azáltal, hogy hangoztattam: a Nemzeti Színház valóban a magyar nemzet színháza legyen, félre a rossz szovjet darabokkal! Később sem voltam hajlandó bizonyos rendszerhű nyilatkozatokat aláírni, megtagadni a forradalmi múltamat, szembeköpni önmagamat. Persze ennek az lett az ára, hogy 1957-ben áthelyeztek a József Attila Színházhoz, majd "meg akartak menteni". Ugyanis számukra egyre kínosabbá vált ez a döntésük — a közvélemény miatt. Másrészt a hozzám hasonlóan gondolkodó — bűnös színészek egyre inkább hiányozni kezdtek a "Nemzeti" társulatából, ezért 1963-ban visszahelyeztek oda. Azóta egyfolytában ott játszom. Akkoriban Marton Endre igazgatása alatt kezdtünk valóban a nemzet színházává válni. Egymás után mutattuk be Illyés, Katona, Madách, Németh László, Szabó Magda, Vörösmarty nemzetnevelő darabjait. Ez a pozitív időszak másfél évtizedig tartott, amikor szinte minden darabban főszerepet játszottam. Akkor döbbentem rá leginkább a felelősségünk súlyára, egy olyan korszakban, amikor a magyarságtudat emlegetése egyenlő volt a nacionalizmussal, irredentizmussal stb. Majd a pangás évei után végre ismét egy olyan korszak következett, amikor már Sütő András darabjait is bemutathattuk. Például már hat éve nagy sikerrel játsszuk az "Advent..."-et, amely egy nagy sikoly azért, hogy ne akarják befogni a szánkat, hiszen a magyarságnak is joga a saját maga életét élni, a saját kultúráját óvni, ápolni! — Rengeteg szerepét böngészve feltűnt nekem, hogy az évek során egy-egy darabban kétféle, egymástól merőben különböző főszerepet is eljátszott. Mégis milyen jellemek, típusok megformálása állt önhöz legközelebb? — Drága Őze Lajos barátom névjegyén az állt, hogy szín — játékos. Talán ha élne, nem haragudna meg azért, hogy kölcsönzőm ezt a kifejezést tőle, hiszen valóban mindenféle játékra alkalmas voltam. A negatív jellemet is éppúgy élővé, árnyalttá kell formálni, mint a pozitív hős figuráját. A rossz jellem életrekeltésével, hiányosságai bemutatásával is jó célt kell szolgálnom, ezért nekem teljesen mindegy, hogy milyen karaktert alakítok. A leglényegesebb, hogy minden szereplő tisztában legyen a darab mondanivalójával, továbbá mindazzal, hogy azt mikor, kiknek, milyen célból mutatjuk be. Csak így érheti el a játékunk a célját, hogy "múzeumi tárgy" bemutatása helyett élővé váljon! Vagyis a Nemzeti Színházban is úgy kell őrizni a hagyományokat, ahogy a Vesta-szüzek nemcsak őrzői, hanem élesztői is voltak a tűznek! — Mennyire érezhető a rendszerváltás a Nemzeti Színházban? — A pangás időszakában a színházunk egymást váltó vezetői nem törődtek a társulatépítéssel, inkább saját önmegvalósításukat, ambícióikat helyezték előtérbe. A rendezők kísérletezése, fantáziafi-
