A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-01-22 / 4. szám

ELŐ MÚLT

Kik a

szamojédok?

"Táplálékuk rénszarvashús és halak, de egymást is megeszik.

Ha vendég érkezik hozzájuk, a vendég kedvéért megölik gyermekeiket, és belőlük főznek lakomát; és ha egy vendég meghal, azt is megeszik, és nem ássák el a földbe; ugyanígy cselekszenek a saját halottaikkal is." A szamojédok tehát kannibálok, pontosabban — mint orosz nevük is mutatja: szem (= maga) és jeszty, jed (= enni, evő) — önevők, emberevők. Ezek a rémhírek, s a velük párosuló téves névmagyarázat természetesen, mint annyi más nép esetében is tapasztalható, csupán légből kapottak és rosszakaratűak. Kik hát valójában a szamojédok?

A szamojéd nyelvek az uráli nyelvcsaládba tartoznak, vagyis beszélőik igazában a mi nyelvrokonaink, mégpedig közülük is a legtávoliabbak.

A többnyire európai, illetve európaizálódott finnugor rokonokhoz képest a szamojédság igen távoli, idegenszerű maradt életvitelében és szokásaiban is. "A nomád-életmód annyira vérökké vált, hogy — amint látszik — inkább elpusztulnak, mintsem elfogadják a polgáriasodás jótéteményeit" — írja róluk 1864-ben Arany János. A szamojédok a nomád vagy félnomád életmód következtében jórészt azóta is könnyen tovaszállítható sátrakban laknak. A halászat és a vadászat mellett főleg réntenyésztéssel foglalkoznak. Mondhatnánk, hogy ők a jellegzetes

Sámán-dob, rajzokkal díszítve

10 A HÉT

szibériai rénkultüra kialakítói. A legszámottevőbb szamojéd csoport nyelvében a rénszarvas neve egyenesen az életet jelenti. Ezzel is érzékeltetve, hogy a nép életének fenntartásában központi szerepe van ennek az állatnak.

Valójában óriási területen szétszórt apró népek összessége a szamojédság. A szamojéd megnevezésről pedig elmondható, hogy tulajdonképpen számos kisebb-nagyobb, részben élő, részben kihalt szibériai nyelv gyűjtőneve. A délinek nevezett szamojéd csoportba már csupán egy élő nyelv tartozik — a szölkup (1979-ben 3600-an beszélték). A többi déli nyelv — a kamasz, kojbál, motor, tajgi, karagassz, szojót — eltörökösödött, illetve kihalt. Az ún. északi ágat három nyely képviseli: a nyenyec (jurák) nyelvet kb. 30 ezren (1979-es adat) beszélik, az enyec (jenyiszeji) beszélőinek a száma néhány száz lehet, a nganaszan (tavgi) nyelvűek száma sem éri el az ezret.

A magyar, illetőleg a finnugor nyelvek és a szamojédok rokonságára a múlt század közepe táján derült fény, mégpedig M. A. Castrén finn tudós jóvoltából, aki szibériai gyűjtéseiből öt szamojéd nyelvre kiterjedő szójegyzéket és nyelvtant állított össze. A rokonság módszeres, sok szempontú bizonyítására törekvő első mű szerzője azonban a fiatalon elhunyt magyar nyelvész, Halász Ignác volt. Természetesen nem ő volt az első, aki Magyarországon a szamojédok iránt érdeklődött: Arany János lapjában, a Koszorúban már 1864-ben közölt szamojéd népköltészeti alkotásokat. Hozzájuk írt ajánlásából az is kiderül, hogy ezekben még nem a nyelvrokonság ténye, hanem az egzotikum a meghatározó. "Ez ősi népfaj között — olvashatjuk a Koszorúban — a nagy altaji nyelvtudós Castrén Sándor egy rakás népmesére talált, melyek vadságban mérkőznek a hinduk legszeszélyesebb álmaival. E mesék hősei nem állnak se természeti, se erkölcsi törvények alatt; az erényt nem követi szükségképp a jutalom, még a halál sem áthághatatlan akadály a nagyratörő genius útjában."

Három évtized múltán egy nyelvész, Budenz József tanulmányában találkozunk újra távoli rokonaikkal. A tudományos igény ezúttal is vadregényes képzetekkel párosul: "az alább közlendő jurák nyelvtanulmányok följegyzésére akadt alkalmam az 1882. év nyarán — vezeti be a Nyely tudományi Közleményekben me'gjelent írást Budenz —,

midőn néhány szamojéd embert hoztak volt Budapestre, s őket ethnographiai látványul az állatkertben az ő rénszarvasaikkal együtt a közönségnek mutogatták..."

A szamojédok iránti, egzotikumból táplálkozó érdeklődésnek páratlan példája Trócsányi Zoltán Észak nomádjai című könyvének az a fejezete, amelyben a szerző az ún. novgorodi kéziratot ismerteti. Ez a középkori kézirat kilenc szamojéd népről hoz a fantasztikum határait messze túlhaladó megállapításokat:

"1. a szamojédek — mongolosan, kannibálok;

2. szamojédek, akik vedlenek;

3. szamojédek, akik köldöküktől egészen a földig bozontosszőrűek;

4. szamojédek, akiknek szájuk a fejük tetején van;

5. szamojédek, akik télen két hónapra meghalnak (megfagynak);

6. a Felső-Ob mentén lakó emberek, akik a föld alatt élnek;

7. fejetlen szamojédek, kiknek szája vállaik között, arca a mellükön van, s akik vascsövekből lőnek;

8. oly emberek, akik mélyen a föld alatt vándorolnak egy tó partján, ahol néma kereskedelmet űznek;

9. hegyi szamojédek, akik Jugriához közel laknak."

Az említett fejezet a kézirat néhány kiragadott részletét is tartalmazza. Ezek közül való az írásom bevezetőjében olvasható idézet is, amely az elsőként említett "szamojéd" csoportot jellemzi. Nem kevésbé kannibalisztikus a hetedikként bemutatott nép képe sem, amely olyan szamojédokról tudósít, akik "külsejüket tekintve emberek, de fejnélküliek; szájuk vállaik között, szemük mellükön van. Eledelük nyers rénszarvasfej, és ha esznek, felülről dobják a rénszarvasfejeket a vállukon levő szájukba, és másnap a csontokat ugyanott vissszaadják."

Hogy a szamojédok nem kannibálok, az bizonyos. Viszont, hogy étkezési kultúrájuk kicsit idegen a mi ízlésünknek, az is biztos. Hajdú Péter írja a nyenyecekről, hogy "majdnem minden állat húsát megeszik, rendszerint gőzölgő, friss vérbe mártogatva, nyersen."

Ami a szamojédok hitvilágát illeti, tudnunk kell, hogy még a közelmúltban is sámánhiten voltak. Sámánkodást tanulni nem lehet, sámánnak születni kell. Sámánná általában "túlérzékeny idegzetű" emberek válnak, akik könnyen — esetleg némi bódító szer segítségével — képesek transzba, révületbe esni. Ezek a szeánszok szolgáltatnak lehetőséget a sámánnak, hogy lelke bejárja a másvilági szférákat, érintkezhessen a szellemvilág tagjaival, az ősök szellemeivel, megnyerje jóakaratukat, illetve ha kell, elkísérje túlvilági lakóhelyükre az elhalálozottak lelkeit.

Fehér Péter