A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-22 / 4. szám
FINTOR Válságkezelés — Sokan azt gondolnák, hogy ennek semmi köze nincs a nyelvhez, a nyelvhasználathoz. Pedig sok köze van... — Nagyon sok köze van. Ők eleve gyarmati helyzetbe kerültek. Egyébként óriási erénye volt a kongresszusnak, hogy mindenki teljesen nyíltan beszélt. A legdrámaibb, a leglesújtóbb és legborzalmasabb tényeket is feltárták a küldöttek a szónoki emelvényen. Ezekre gondolván még ma is megborzongok. A teljes gyarmati kiszolgáltatottság állapotában vannak, az összes anyagi javaikat elviszik, az összes kitermelt és megtermelt nyersanyagot elszállítják. Ott semmilyen feldolgozóipar nincsen. A nyersanyagot kopejkáért elviszik Oroszország más részeibe, s eladják száz rubelekért. A haszonból vajmi kevés jut vissza hozzájuk. Most mondjam el a számomra legdrámaibb dolgokat?... Elmondom őket. A hantikat (osztjákok), manysikat (vogulok) elűzték földjeikről, mint hajdanán a múlt században a fehérek az indiánokat. Akiket nem űztek el, kénytelenek voltak elmenekülni. Kőolajat találtak annak idején a szovjetek, és megindult a kitermelés, de primitív és barbár módon. Ha elpattantak a csövek, hagyták, hogy a kőolaj hetekig a legelőkre, vizekbe, a tundrára ömöljön. Mára ott tartanak, hogy pusztulóban van a halállomány, fertőzöttek a rénszarvasok. Ezek az emberek őstermeléssel, halászattal, vadászattal foglalkoztak, rénszarvasok csordáit hajtották. Javaik, termékeik nagy részét eladták, ebből éltek, így tudtak létezni. Most ökológiai katasztrófa sújtja ezeket a népeket. A halak és a rénszarvasok húsa állítólag fenolos... Ezeket a mi legközelebbi rokonainkat bezsúfolták a fővárosba, Hanti-Manszijszk panelvárosba, ahol megvan a komfort, ám ez nem ezeknek az embereknek való. Nem tudnak beilleszkedni az új keretek közé, és nincs mit csinálniuk a városban. Nincs számukra ipar, még mezőgazdaság sem. Csak tengeneklengenek a teljes megvetettség állapotában. A szónoki emelvényről hangzott el: a csapokból nem tiszta víz, hanem valami meghatározhatatlan színű és bűzű folyadék folyik, fenollal és ki tudja mivel vegyesen. Az emberek állapota nem irigylésre méltó. A kongresszuson minden felszólalásnak az volt a refrénje, hogy "az istenre kérünk, segítsetek, pamagájtye, pamagájtye nam!” Juvan Sesztalov, a kiváló manysi költő is sírva kiáltotta a pódiumról ugyanezt. Utána a hanti-manysi küldött, egy egyetemi tanár mondta artikuláltabban. De szinte ugyanez van mindenütt. A nyenyec orvosnő — akinek a szavait, panaszait és a kérelmét egy oroszul nem tudó magyar orvosszakértőnek tolmácsoltam — elmondta például, hogy az ökológiai rombolások következtében a halak ellenállóképessége meggyöngült, élősködők, mindenféle férgek lepték el őket. Az ott élő emberek a maguk ősi konyhai feldolgozási módjával ezeket a férgeket nem tudják kiirtani, eltávolítani a halakból, tehát félig elevenen eszik meg őket a halakkal együtt. Ezek a férgek elszaporodnak bennük, és nincs e nyavalya ellen orvosság. Segítsetek! — mondta ő is. Az ember hallgatta ezt az egész szörnyűséget, és félig megőrült tőle, mert nem tudta, hogyan lehet a segítéshez hozzákezdeni. L. DUSIK ÉVA (Folytatjuk) Korán reggel megnézte a horoszkópját, méghozzá a nagy példányszámban megjelenő kormánylapban; a jóslatok lesújtották: először is be fog ázni a lakása, a víz őt is, a szomszédait is kiönti, nem számít, hogy esetleg földszintes családi házban lakik (az ő lakása történetesen egy panelház nyolcadik emeletén van), utána "kiszárad" a pénztárcája, kenyéren és vízen fog élni. A kormánylapnak mindenben igaza lett, vagyis majdnem mindenben: kint zuhogott az eső, a víz délelőtt tíz óra harminc perckor kezdett csordogálni a mennyezetről, délben a falakról már levált több helyen is a tarkabarba tapéta, délután kettőkor jelentette a balesetet a házkczelőségen. Az egyik házkezelő egykedvűen legyintett. — Nincs egyedül, uram. Várjon a sorára! Holnap kimegyünk. Egyébként az eső már elállt. Az eső valóban elállt, de a hetedik emeleti szomszéd lent ordítozott barátunk feleségével, mert a víz már hozzájuk is lefolyt a falak mentén, hiába mutogatta a felbőszült katonatisztnek a saját szobája falait, a felhólyagzott tapétákat, vadul azt kiabálta, hogy neki kellett volna intézkedni, ő lakik a lapos tető alatt. S az a baj, hogy a főtisztnek igaza volt. A házkezelők természetesen nem jöttek el másnap, se harmadnap, a kiöntött ember némán tépelődött, hol kerítsen egy jó magániparost, aki befoltozza a tetőt, végül eszébe jutott Géza, a volt börtönőr. Géza elképesztően hasonlított Mézga Gézára a közkedvelt magyar rajzfilm (A Mézga-család) "főhősére", épp olyan joviális, jóindulatú és kerek koponyájú volt, gyér haját a feje búbjára simította, ritkán beszélt, de ha megszólalt, akkor halk és "modem" tanácsokat osztogatott. Már két és fél éve jól menő lakáskarbantartó vállalata van, valószínűleg ezért olyan magabiztos. Nemrégen érkezett vissza Szicíliából, ahol két hetet töltött ("Siracusa, Taormina, óh Istenem!"), amikor megtudta, hogy beázott barátunk is járt már valamikor régen Szicíliában, boldogan átölelte őt, megveregette a hátát, és vörös borral kínálta (Lacrimae Christi — Krisztus könnyei), majd rátért a szóban forgó ügyre: — Azt mondod, hogy a házkezelőség nem törődik veled és a beázott lakásoddal? Ebből arra következtetek, hogy állami lakásban laksz. Csakhogy, barátom, ez az állam már nem a régi, paternalista állam, amely minden gondot levesz polgárai válláról, ez már szabad utat enged a szabad vállalkozói szellemnek...! Nicsak, gondolta ázott házú barátunk elmélázva, milyen művelt lett ez a hajdani börtönőr, nyomban meg is kérdezte tőle, hol tanult meg ilyen ügyesen vállalkozni. Géza felhajtotta a harmadik pohár bort, megtörölte dudorokkal ékes, kerek koponyáját, és felszabadultan beszélni kezdett. — A börtönben, barátom, a börtönben. Hiszen tudod, hogy az elmúlt rendszerben én porkoláb, börtönőr voltam, talán azt is tudod, hogy akkor a rabok még dolgoztak. (Úgy hallom, ma már nekik sincs munkájuk.) A képzetlen rabok csak az udvart söprögették vagy a kikötőben zsákoltak, de a szakemberek különféle gyárakban. Nos én ezekre specializáltam magam. — Hogyan? — Megkérdeztem tőlük: Kell cigaretta? Kell pálinka? Akarsz találkozni a szeretőddel? Igen? Látod, nekem meg kellene egy jó kis villanymotor. Kellene néhány visszapillantó tükör. Géza mélyet sóhajtott, nosztalgikus arccal bámult maga elé. — Tudod-e, hogy néhány liter borovicskáért teherautómotorra is szert tettem?! Jó pénzen eladtam egy szövetkezetnek. Látod, ilyen pofonegyszerű ez. Meglett az alaptőkém, a bársonyos forradalom után tüstént vállalkozni kezdtem. Klaus úr azt mondta, hogy piszkos pénz pediglen nincs. Megy minden, mint a karikacsapás...! Amikor a Krisztus könnyei mind elfogytak, elmentek megnézni az átázott lakást. Géza úr egyedül mászott fel a tetőre, egyedül mászkált ott jó félórát. Azután bement a lakásba, megnézte a falakat, ezer korona előleget kért, azzal, hogy másnap reggel küldi a munkásokat. De a munkások helyett reggel csak a telefon szólalt meg a beázott lakásban. —- Édes öregem, az éjjel átgondoltam a dolgot: azt a szigetelést most képtelenség elvégezni. Ahhoz már túl hideg van. — És mikor? — Hát csak valamikor... tavasszal. — És addig mi lesz velem ebben a vizes lakásban? Leplezetlen kuncogás a telefonban. — Mondjuk csinálhatsz egy akváriumot. Sőt, többet, hiszen négy szobád van. Tudod: pontyoknak, sügéreknek, aranyhalaknak... Halk kattanás. Letették a kagylót. ZS. NAGY LAJOS A HÉT 3
