A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-06-25 / 26. szám
HÍRMONDÓ Dévényi Sándor: Bikatejes ház, Pécs, 1982—1989 (arch, felv.) magyar építőművészetben. Megvalósult terveik és elképzeléseik — lakóházak, templomok, kulturális célokat szolgáló középületek stb. — már az ország számos településén megtalálhatók, de törekvéseik hire külföldre is eljutott, ahol az értő közönség körében nagy tetszést és rokonszenvet arattak. A csoport legfőbb elve, hogy az épület maximálisan harmonizáljon az őt befogadó környezettel és a természettel. Ennek érdekében nemcsak a formai megoldásokra kell ügyelni, hanem az alkalmazott építőanyag jellegére is — tehát elsősorban természetes anyagokat (fát, követ, agyagot stb.) kell felhasználni. A csoport törekvéseit talán legpregnánsabban Makovecz Imre Sevillában, az expón felállított pavilonépülete szemlélteti, amelyről nem véletlenül cikkeztek annyit és olyan elismerően a külföldi lapok és szakfolyóiratok. A pozsonyi Magyar Kulturális Központ jóvoltából a magyar organikus építészetet bemutató fényképkiállítás immár néhány hónapja Szlovákia különböző városaiban is megtekinthető, s legutóbb eljutott Pozsonyba is, ahol május 30-án a Szlovák Nemzeti Galériában néhány érintett művész és magasrangú magyarországi személyiség jelenlétében ünnepélyes keretek között nyitották meg a tárlatot. A csoport vezéralakjai közül csak Csete György tudott eljönni a megnyitóra, de talán a többiek nevében is szólt, amikor arról beszélt, hogy az építészetben igenis létezik egy AZ ELTŰNT HARMÓNIA NYOMÁBAN A kiállítás megnyitóján a Ghymes együttes is közreműködött (Prikler László felvétele) A hatvanas években néhány fiatal magyarországi építész — Makovecz Imre, Csete György, Kerényi József stb. — megelégelve a vas és a beton szocreál-gigantomániá(ku)s istenítését. ismét a múlt felé fordult, leásott a gyökerekig, hogy a magyar népi építészetből és a hajdani nagy magyar alkotók — Kós Károly, Lechner Ödön stb. — művészetéből merítsen erőt, bátorságot és termékeny inspirációt. Idővel egy több mint száz főt számláló építészsereg verődött össze körülöttük — néhány alkotói műhelyt és csoportosulást teremtve —, s ma már meghatározó módon jelen vannak a kortárs "harmadik út", amelyen haladva eljuthatunk valódi énünkhöz, ahhoz a keletközép-európai művészethez, amely csakis ránk, itt élőkre jellemző. Csete György szerint ismét fel kell fedeznünk azokat a jegyeket, amelyek erre a sokat próbált térségre jellemzőek, legyen az Lengyelország, Szlovákia, Magyarország vagy Bulgária, s amelyek megkülönböztetik ezt az építészetet az amerikai és a nyugat-európai irányzatoktól, amelyek ma már képtelenek leásni bármiféle gyökerekig, mert ezek örökre elporladtak.-lamér-VISSZHANG Eutanázia — igen vagy nem? Olvastam a Sorsok rovatban az "Élet-szenvedés-halál" című cikket Kamoncza Márta tollából. Engedjék meg, hogy kissé megkésve ugyan, de kifejtsem véleményem e témában. Nagyon örülök, hogy végre beszélhetünk az eutanáziáról, s még jobban örülök, hogy valaki kíváncsi a véleményünkre ebben a számunkra igen fontos kérdésben. Magamról csak annyit, hogy bár pajzsmirigyrákkal operáltak 85-ben, soha nem gondoltam arra, hogy meg akarok halni, öngyilkosságra sem lennék képes. Mindezt csak azért írom le, ne gondolják rólam, hogy betegesen meg akarok szabadulni az élettől Igenis élni szeretnék — amíg lehet, amíg van értelme, amíg az élet kibírható. De csak addig. Ha viszont nincs kilátás arra, hogy meggyógyuljak, amikor az élet csak nyűg és fájdalom, akkor igenis kérem az orvosokat arra, rövidítsék le a gyötrődést és kínt, szépen, csendben segítsenek át a másvilágra. Hiszen az állatokat már évek óta humánusan elaltatják, hogy ne szenvedjenek tovább. Éppen az ember esetében tennének kivételt, miért? Orvosi esküjükre hivatkoznak? Ugyan kérem! Gyógyítsanak teljes erejükből addig, amíg annak értelme van. Viszont ha ismételten arra kérem, hogy elég. segítsenek, ne tagadják meg a segítségüket! A vallást és a papokat, kérem, ne keverjék ide. Ok törődjenek azokkal, akik hozzájuk fordulnak segítségért és lelki vigaszért. En már évek óta így gondolom, és nagyon örülök, hogy végre akadnak társaim is. Talán segítők is?! Hogy a szenvedésnek van értelme — állítják egyesek. Aki így vélekedik, én nem bánom, szenvedjen, ha úgy látja jónak, de adja meg a másiknak is a lehetőséget, hogy maga döntsön sorsáról. Mert nagyon nehéz sorsok is vannak. Példa rá 64-éves anyósom, aki 85 óta fekszik teljesen bénán, agyvérzés következtében. Emberi roncs. Etetjük és ágytálazzuk már nyolcadik éve. Ha mosdatjuk, kiabál, hogy hagyjuk már békén, ne gyötörjük tovább. Naponta hangoztatja, hogy elég az életből, minek szenved tovább. Meghallgatjuk, nyugtatjuk, de segíteni rajta nem tudunk. Talán majd valamikor, egyszer... Az én válaszom a kérdésükre: eutanázia — igen vagy nem? IGEN! Köszönöm, hogy meghallgattak Tisztelettel olvasójuk: CSEPREGI MAGDA 8 A HÉT
