A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-06-18 / 25. szám
ÉGTÁJAK JAN KAŠPAR A cseh irodalom szomorú királya .. Elutaztunk a cicáihoz, s amikor megérkeztünk, eléje futott tíz macska, csak Cassius, a fekete kandúr nem, a nagyságos úr oldalt várakozott, mivel nem eszik a többiekkel. És iszonyú méreg szállott a mesterbe, és ránk kiáltott: Ne dobogjatok, ne mászkáljatok, álljatok, várjatok, amíg megétetek, várjatok, amíg befútök, várjatok, amíg parancsot adok! Es mi álltunk és néztük, hogy étet a mester, hogy füt, hogy ordítozik. És amikor végzett, Így szóltunk hozzá: És most jöhet a fotó a koronával. És ö így szólt: Micsoda? És mi Így szóltunk: Hoztunk önnek egy királyi koronát és egy jogart, uram. : És ő így szólt: Micsoda? És én így szóltam: Készítünk önről egy fotót ilyen címmel: A cseh irodalom királya. És ö így szólott: Eh, eredjetek a fenébe! S komoran ült, mivel kicsi volt neki a korona. A sapkájára helyezte, és hangosan szitkozódott, de én mellette álltam és hallottam, hogy magának suttogja: Király vagyok, király vagyok, király vagyok. Megkérdeztem ót: Melyik királyt szereti a legjobban? És ő így szólt: Negyedik Vencelt, a korhelyt. Nürnbergben olyan mulatóst csapott, hogy a koronáját is zálogba kellett tennie. És még ezt mondta:fejezzétek be! így hát befejeztük. Ô a koronát és a jogart a földre tette, lehajoltam, hogy felemeljem, de rám ordított: Ne taposs a macskák eledelébe! Ezután megfogta a tejét, és felsóhajtott: ez a súly a fejembe mászott, ezután mindig olyan érzésem lesz, hogy korona van a fejemen. Ezután beült az autóba, valamennyien beszálltunk s ö így szólt: Gyerünk, megmutatom nektek a vidéket! Mutogatott jobbra és balra, a vezetőre rákiáltott: Ne, ne bámuldozz, mert agyonversz bennünket, vigyázz, kanyar következik, sebességet válts! S a vezetőnk: Kettesbe kapcsoltam! S a mester így szólt: Nagyon helyes. A kettes: királyi sebesség. A Reflex után rövidítve: -zs-Macskacrirógatás avagy Gyónás feloldozás nélkül (részletek) Bohumil Hrabal Tulajdonképpen miről is akartam írni? Már emlékszem. Arról a kozákról, akinek a polgárháborúban megölték a szüleit, fejszével verték őket agyon, amikor a kozák ezt meglátta, fölgyújtotta a házat, körüllovagolta, kitépett egy maréknyit a hajából, beleszórta a tűzbe, azután csak rohant és rohant és rohant belé a nagyvilágba. Figyelj ide Cassius, nekem is ilyen a természetem! Ha én egyszer megérkeznék Kerszkóba, és azt látnám, hogy valaki agyonverte a cicáimat, vagyis hogy már nincs miért élnem... akkor ezt a csűrt, egyszerűen fölgyújtanám, kitépném ezt a kis maradék hajamat és beleszórnám a lángokba, ahogy ezt Babel Lovashadseregének büszke és boldogtalan kozákjáról olvastam. Ámde figyelj ide, Cassius, én amúgy tényleg barbár vagyok... Van nekem például egy cipődobozom, telistele mindenféle gyógyszerrel, és én ahelyett, hogy vigyáznék magamra, már csak azért is, hogy legyen valaki, aki titeket megétet... megitat..., pusztítom magamat, zabálom az orvosságokat, amelyek a szemem elé kerülnek, legjobban azokat a gyógyszereket szeretem, amelyeket tablettákban adnak, zöld, sárga, kék és fehér tablettákat szedek, fütyülök arra, hogy mit tanácsol az orvos, ellenkezőleg: a pillanat, illetve hangulataim súlya alatt az ataralgint és az acilpirint is sörrel iszom. És sörrel iszom a Nitro-Mack-Retardot is és a confíralt meg a cerucalt is. Azután meg csodálkozom, hogy tántorgók, ha megyek hazafelé, Szokolovicébe, hogy dadogok és a legelemibb dolgokat is elfelejtem, és közben azt hiszem magamról, hogy lángész vagyok, s ezzel hencegek, amiképpen most is, írás közben. És hogy nyugtalan vagyok? És hogy elveszítem a tájékozódási képességemet? Már hogy a fenébe ne! Hiszen mennyi munkámba került, míg sikerült az ösztöneimet összezavarnom Arthur Rimbaud és Antonín Artaud tanácsai szerint... És hogy tévelygek, mint valami őrült? Ámde mennyi korhelykedésbe került nekem, míg megértettem Edgar Allan Poe költészetét. . És most még, kedves Cassiusom, számítsd hozzá a sörrel megvedelt kombinált porokat. Úristen! Es még csodálkozom is, hogy néha kiköpöm a Kháronnak szánt pénzérméket, oda vagyok a csodálkozástól. Csakhogy! Én egy kicsit mindig elég ferde hajlamú voltam, s ez az én stílusom lényege... Mivelhogy: körbe babám körbe. És forog a fejem... De a legtöbb gondja-baja Aloušek Štork professzornak van velem, szeretünk együtt sétálni a kerszkói fák alatt... S példának okáért! Megállunk egy erdei halastó mellett, amely fölött egy villa ékeskedik, egyenesen gyilkosság céljára teremtve, s amelynek homlokzatán hatalmas beton betűkkel ez áll: "Az öröklét vízpartján." Halkan ballagunk, s én, mint mindig, most is találok valamit, egy kis orvosságos dobozban sárga porokat, s minthogy én, Cassius, takarékos vagyok, rögtön bekapok egyet, azután még egyet... És a professzor úr megkérdi: Mit zabái? Semmit, válaszolok, tessék, parancsoljon maga is! S megkínáltam őt, és ő először a fejéhez kapott, azután a karjait kétségbeesetten a fűzfák csúcsáig emelte s elordította magát: Ez itt zabálja a guaralt mint a bombont! Ezután teátrálisan térgyre rogyott és tíz ujjal gereblyézte a liget lehullott leveleit, és ekkor úgy nézett ki, mint a crö-magnoni ősember... és az a két ember, aki ekkor elhaladt mellettünk, két kiránduló, ezt hallhatta... Ez itten 12 A HÉT
