A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-15 / 3. szám
ELO MULT A SÍRÓ VÁROS VÉCSEY ZOLTÁN ELFELEJTETT REGÉNYÉRŐL Irodalomtörténetírásunk meglehetősen mostohán bánt Vécsey Zoltán (1892— 1984) író, szakíró és publicista irodalmi tevékenységével. Feltehetően a személye (premontrei szerzetes) és az általa vállalt téma tette őt nemkívánatossá. Az a tény, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban ő volt az egyetlen, aki az államfordulatot regénytémának választotta, mindenképpen "alkalmassá" tette őt arra, hogy munkásságát figyelmen kívül hagyják. A maga nemében azonban egyedülálló az a teljesítmény, melyet Vécsey Zoltán nyújtott. Egyedülálló nem az esztétikai elvárások tekintetében, hanem a tényfeltáró, dokumentáló és hangulati elemek, vonatkozások megragadása miatt. Miközben ugyanis egy új ország születik (sőt: új országok születnek!), a változások tragikus megpróbáltatásokat jelentenek a kisebbségbe került magyarság számára. Egy város (Kassa) életébe ágyazva játszódnak le előttünk az események. Még a szövődő szerelmeket is a háború tragédiája és a sorsváltozások bizonytalanságai árnyékolják be, s mivel a főhős alakjában a regényíró alakmását is megtaláljuk, nincs okunk kételkedni abban, hogy az események így, vagy így is történhettek. A síró város (1931) az író főműve. A Kazinczy Könyvtár tag illetményeként jelent meg, viszonylag magas, háromezres példányszámban. Mivel a hatóságok a háromkötetes művet elkobozták, a kiadó súlyos gazdasági helyzetbe került. Ma csupán sejteni lehet, mi késztette a hatóságot a mű betiltására. A riportregény ugyanis sértéseket, indulatokat az új hatalom birtokosaival szemben nem tartalmaz. Legfeljebb hősi pózoktól mentesen mutatja be, hogy az új állam létrejöttében a nagyhatalmi segédlet volt a meghatározó és a mindent eldöntő, minden különösebb hősiesség, elszántság megnyilvánulása nélkül. A tárgyilagosságra törekvő mű katonai akcióról is beszámol, azt viszont a szakirodalomból tudjuk, hogy az ellenségeskedések, Szlovákia "katonai erővel" történő hozzácsatolása a köztársasághoz áldozatoktól sem volt mentes. A regény nem a harcokat emeli ki, hanem a hatalomváltás egyéb tényeit. Megjelennek a vonaton érkező "honfoglalók", a szerveződő államapparátus képviselői, s a hatalomban maradnak azok, akik "gazdát" cserélve alkalmazkodni tudnak. A háromkötetes regény négy fejezetben tárgyalja a történteket. Az első részben (Elhervadt őszi rózsa) a háború végének az eseményei játszódnak le előttünk. Végh Pista, negyvenhavi frontszolgálat után — a csodával határos módon — menekül meg a spanyolnáthától, mely ezerszámra szedte áldozatait. A város, ahová visszakerült, nemcsak szerelmei emlékét idézi, hanem a háborús élet gondjait, félelmeit is eléje tárja. A tüntetések, munkásszervezkedések megjelenése viszont már azt jelzik, hogy az őszirózsás forradalom mozgásba hozta a társadalom mélyrétegeit. Megjelenik egykori szerelme (Olga), egy cseh tiszt felesége, Borszéky Sárika pedig akkor tűnik fel az életében, amikor az a kórházi ágyon haláltusáját vívja. A regény munkásfigurái (Bognár Miklós, Murányi stb.), valamint Dudás János parasztgróf az új helyzetben is próbálnak eligazodni és segíteni az üldözötteken. Közülük Bognár Miklós alakjában, magatartásában, jellemében rajzolja meg a szerző azt a városvezetőt, aki nem a pártérdekeket, hanem a város polgárainak az érdekeit tekinti elsődlegesnek. A regény főhőse közben újságíróvá vedlik, s ez távolról sem mellékes motívum. (A regényíró is ekkor válik meg szerzetesi-tanári beosztásától.) A regény második része (Zimankó) a csehszlovák hatalomátvétel időszakát idézi. Lövöldözés, szobordöntés, olasz tisztek, francia tábornok, sztrájk az idegen megszállás ellen stb., ezek az új helyzet kellékei, és azt jelzik, hogy az események váratlanul érték a város polgárait. A harmadik fejezet (De profundís) az új hatalom magatartásformáiba avat be bennünket. A főhős kémgyanússá válik a cseh katonatiszt feleségével való kapcsolata miatt, s ez a pásztorórák végét is jelzi. A kialakult helyzetben Olga önkezével vet véget életének. Közben nemcsak a menyasszonya hagyja ott a főhőst, hanem a város élete is "változatosabb", kiszámíthatatlanabb lesz. A negyedik rész (Piros pünkösdi rózsa) az idegessé váló új hatalom megfélemlítési akciójával kezdődik, melynek során — elrettentésként — két személyt, köztük egy fiatal gyereket, kivégeznek. Egy razzia során a főhőst alkalmi ismerőse, egy utcalány (Agáta) menti meg a légionáriusoktól. A város kiürítése és a vörös hatalomátvétel új helyzetet teremtett. Nemcsak a bizakodás, a reménykedés erősödött, hanem a kiábrándulás is. A forradalmi terror eszközéhez folyamodó munkásvezetők a "hozzuk napirendre a rémületet" (Barére) jelszavának engedelmeskedtek, ezért nőtt velük szemben a bizalmatlanság is. Zilahy, a forradalom vádbírája (Végh Pista egykori egyetemi évfolyamtársa) a megtestesítője a "vörös" kíméletlenségnek. Bognár Miklós az, aki a munkáshatalom képviselői előtt is derekasan viselkedik; tiltakozik az ellen, hogy Szamuely a városba betegye a lábát. A vörös vezérkari főnök megállapítása: Ez nem háború, itt nincsenek hadak. Ez csupán paródia! — sajátos jellemzése azoknak a heteknek, melyeket 1919 júniusában a keleti végek átéltek. A "mindennek vége. Csúnya mesterség az élet" megállapítás pedig már a főhős szájából hangzik el, jelezve azt is, hogy a "bevégeztetett"-nek nincs más fogalompárja. A regény vázlatos tartalma is jelzi, túlságosan közeliek voltak a szerző számára még az események ahhoz, hogy esztétikailag is érett regényben örökítse meg a változásokat. A riportregény meghatározás is eleve a "könnyítés" irányát, a felszínt jelzi. A szerző nem tudott megbirkózni a történelmi hűség és az epikai hitelesség érvényesítésének a módszerével. Különösen az első kötetben kísértenek a riportszerű elemek, bár a későbbi fejezetekben is inkább az események leírását, egymásutánját vállalja az író az elmélyült, árnyalt megközelítés helyett. Mintha sajnálta volna feláldozni a valóságot a regényesített megközelítésnek, viszont a hősök, jellemek árnyaltabb megformálásához nem érzett elég erőt. Vécsey Zoltán 1914 és 1919 között a premontrei rend szerzetese és a rend kassai főgimnáziumának a tanára volt. A rendből 1919-ben lépett ki és újságíró lett. Kezdetben a Kassai Napló, majd a Prágai Magyar Hírlap munkatársa volt. 1933-ban Budapestre költözött, és 1933—1936 között a kassai Magyar írás budapesti szerkesztője volt. 1940 után gimnáziumi, majd főiskolai tanár. 1957-től nyugdíjaztatásáig, 1962-ig a tankönyvkiadó szerkesztője. Szakíróként politikai jellegű és ismeretterjesztő (történelmi, földrajzi, természettudományos) írásokat publikált. Önéletrajzi jellegű a János pap (1925) című regénye. Bűnügyi témával is kísérletezett. További kisregényei arra utalnak, hogy írójuk viszonylag termékeny prózaíró volt. A magyarországi közegben azonban — sorstársaihoz hasonlóan — nem tudott megkapaszkodni. Drámákat is írt. A síró város ténybeliségében, a változások lelki vonzatai bemutatásában dokumentum értékű. Jellemző, hogy az író mondanivalója kevésbé hiteles azokban az esetekben, ahol hiányzik a saját élményanyag. Ilyen "vékony jég" számára a katonasorsnak vagy a frontéletnek a bemutatása is. Ám az említettek ellenére is azt mondhatjuk, hogy a kisebbségi irodalomtörténet túl hamar adta át Vécsey Zoltán munkásságát a feledésnek. FONOD ZOLTÁN 10 A HÉT
