A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-06-11 / 24. szám
EGTAJAK már két napja vizet se kapott, bottal kergette. A gonosz kölykök a cólbadobást gyakorolták rajta. Pedig hű volt, minden idegent becsülettel megugatott. Mostanában, vónhedt kora dacára még egyszer, legeslegutoljára megkölykezett. Négyen voltak a kicsik, háromnak közülük vízbe kellett menni. A negyedik tartalék volt arra az esetre, ha az öreg kimúlik. A vak kiskutyákat Zoonak kellett a másvilágra szállítani. Bedobálta őket a víz sodrába, nézte, mint merülnek alá. Nem volt sajnálat benne. Őt se sajnálta senki. Késő este nem tudott elaludni. A kutya folyton vinnyogott, kesergett, hívta a kicsinyeit. Jópárszor belerugdalt a kutyaólba. Hallgass te bestia, mert agyonütlek. De a kutya nem és nem hagyta abba a nyafogást, vakarózott, sírt, vonított. Zoo nem bírt magával. Pirkadatkor fel kell kászolódnia. Megfogott egy lécet és vágta, dorongolta a kutyát, mint akinek elment az esze. Az elhallgatott. Alig virradt, magára szedte a gönceit. Kint valamiben megbotlott. Megint a kutya volt az. Már-már újból megrugdosta volna, mikor látta, hogy a kutya vérben ázik. És ni, a fiú lába elé egy alig mozgó, meleg kis testet bök az orrával: a kölykét. Könnyben úszó szemével azt mondja: "Nézd ez az én gyerekem. Mentsd meg. Én már nem leszek. Könyörülj meg rajta." Aztán lehajtotta a fejét, rúgott egyet a lábával és kimúlt. Zoonak először életében könnyes a szeme. Kezefejével letörli a könnyeket. Megsimogatja az öreg kutya fejét. Az már nem érzi, nem tudja, hogy ez volt az ő nyomorúságos eb-életében az egyetlen szeretet. A kiskutya parányi yakkantásokat hallatt. Cérnahang az. Éhes. A mama emlője üres volt. Zoo gondolkozik: "Ha megfejem az egyik kecskét a gazda észreveszi és nekemront." Lepattant róla rossz vértezete. Lehajol a kimúlt kutyához. — Te jó mama voltál. Te voltál az ember. Te nem vagy kutya. Én, ón voltam a kutya, nekem nem volt anyám. Azért lettem rossz. Ne félj — én leszek a gyerekednek a mamája. Karjára fekteti a meleg, kicsi, vaksi kölyket és elindul a kocsma felé. Tétovázik. Megzörgeti a konyhaajtót. Belülről kiszól a gazdaasszony. — Mi az? Zoo köszön. Alázatosan. — Kérek egy kis tejet. Nem magamnak. Ennek a kis árvának. Megkondul a templomharang. Húsvét van megint. Egy másik, különös reggel. Feltámadt az ember. Illusztrációs kép: Könözsi István Karinthy Frigyes Gavallér A külvárosi sétatér köröndjén jön szembe velem. Gyönyörű vasárnap, verőfény. Csupa béke és könnyű, felelőtlen kis tavaszi boldogság a vidék. Mintha a földből bújt volna elő, gyerekkocsik raja lepi el az utcákat, a cselédek piros és sárga kacahajkája szinte szikrázik, mintha megfürdették volna a világot, minden olyan tiszta és jókedvű: még az uteai szemét is ragyog — ez a színeknek, a Jelűiéinek diadalma a formák kérlelhetetlen törvénye fölött, boldog, könnyelmű jelen, baljóslatú múltról, fenyegető jövőről való vidám inegfeledkezés. Ebben a környezetben bukkan fel sötéten, egyenesen, mint fekete kesztyűben egy felemelt mutatóujj. Olyan hatvanasféle, ősz kis bajusza van, a szakálla kétnapos, de egyenletes és rendes: két nap előtt nyilván igen gondosan és lelkiismeretesen borotválták. Az arca kimért, ünnepélyes. A tartása merev. Azt fejezi ki, hogy ő most sétál. Vasárnapi sétáját végzi. Nem néz se jobbra, se balra. Kezében sétapálea, mint a séta nevű szertartás jelképe és jogara. Ez a pálca alul kikopott, a vaskupak leesett róla. Női ernyő feje van felül rácsavarva. De mintha észre se venné, a pálca büszkén és kimérten emelkedik fel, s szegeződik a földnek, egyenletes ütemben, katonásan, rátartian, mintha őseire emlékezne: a büszke fringiákra, bársonytokos kardhüvelyekre. Fején fekete eilinder. A cilinder kopott és a széle rojtos. Szalagja hiányzik. A fekete, rövid szalonkabát két ujja kifényesedett, egyiknek rongyos a könyöke. Az ujj vége is kirojtosodott. De szalonkabát, s a szalonkabáthoz sötét, csíkos nadrág illik — tehát sötét, csíkos nadrág feszül a gavallér lába szárán, óriási folttal a térdén, s az egyik szár gyanúsan lötyög. Fekete lakkcipő zárja le a figurát, lakkja régen lepattogott, sarka kimarjult, kirepedt az oldala, zsinórját bogra kötötték. S hogy teljes legyen a kép, a gavallér jobb szemén törött monokli táncol, fekete cérnán. Igv sétál, minden ruhadarabja, minden mozdulata tip-top — megvan minden kelléke a gavallérságnak, csak éppen kissé szánalmas állapotban. Mint egy kísérlet, úgy halad el mellettem. A középosztály kísérlete ->*- a középosztályé, amelyről sokan még azt se tudják, hogy meghalt. ŕ---------------------------------------------------------------N Kulcsár Ferenc versei Ember A törvénytelen tartományban mérleg és súly egyaránt csurom vér, mégis, a fény, mely vakítóan záporoz, mutatja: az ember, a kétéltű szörny, e meghatározatlan állat miként tépi szét a szükségszerűség gyűrűjét, hogy túlszárnyalja önmagát. íme, a meghatározott műnem: létezésem a feladatom és művem. Mindig Pusztaságban, omló hegyek tengerében, földön, égen, zúgó vizen, éhínségben, vágyban, jajban, holtan, ébren találkozom veled, s rám nyitja kelyhét, Istent rejtő szemed. Tiszták Örvényléseinket s tántorgásainkat tudják a tiszták, kik arcunk árkait vésik s elsimítják. S visszaveszik végül, örvendvén a kincsen: gyöngy volt, fájdalom, ünnep és Isten. r Amen Mondj igent, miként a kő s a fű. Erős légy, áldó, áldott s egyszerű. Prikler László felvétele V_____________________________________ A HÉT 13
