A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-06-04 / 23. szám

A DINOSZAURUSZOK KIHALASA Tények és rejtélyek egy 65 millió éve történt tragédia ügyében J> ^^ ^ Bizonyára sokan emlékeznek még a biológiaórán elhangzott magyarázatra, mely szerint a földtörténeti középkorban élt óriáshüllök — a dinoszauru­szok — sok millió évig tartó uralmukat követően azért hal­tak ki, mert képtelenek voltak a fejlődésre. Hatalmas testüket egy picinyke agy irányította, amely — tgy utólag megítélve a dolgokat — alkalmatlannak bizonyult az egyre szaporodó vészhelyzetek felismerésére, az állatot fenyegető ellenség legyőzéséhez szükséges stra­tégia kidolgozására. Ez az enyhén szólva vulgármateria­­lista koncepció évtizedeken át tartotta magát, pedig már meg­születésekor is közismert volt az a tény, hogy az óriás őshüllők mintegy 150 millió évig uralták a Földet, ami több mint kétszerese a kihalásuk óta eltelt időnek. Az 1960-as és 70-es évektől kezdődően aztán egyre többen kételkedni kezdtek az imént felvázolt magyarázat helyességében, annal is inkább, mivel 65 millió évvel ezelőtt nemcsak a dino­szauruszok tűntek le a földtör­ténet színpadáról, hanem szá­mos más faj képviselői is, sót, egyes becslések szerint a földtörténeti középkort lezáró kréta időszak végén az akkor élt fajok mintegy 70—80 szá­zaléka pusztult ki. Joggal vetődik fel a kérdés: vajon mi okozhatta ezt a hatalmas méretű "tömeggyil­kosságot?" Számos vélemény és elmélet látott napvilágot az elmúlt másfél évtizedben, ezek közül szeretnék néhányat is­mertetni. Némely kutató szerint a tö­meges kihalás okai a földi éghajlat drámai gyorsaságú megváltozásában keresendők. Egy erős lehűlés vagy éppen­séggel egy erős felmelegedés kedvezőtlenül hathatott a ne­hezebben alkalmazkodó élőlé­nyekre, amelyek emiatt vi­szonylag rövid idő leforgása alatt kipusztultak. Sajnos en­nek az elképzelésnek a hívei nemigen tudnak magyarázatot adni magára a kiváltó okra, tehát arra, hogy mitől is válto­zott meg olyan hirtelen a Föld klímája. Elképzelhető ugyan, a az intenzívebbé vált ték­ái tevékenység folytán az óceánok szintje megemelke­dett vagy lesüllyedt, szárazu­latok keletkeztek vagy merül­tek a tenger alá, de ez még nem jár okvetlenül radikális éghajlatváltozással. Más kutatók — pl. a francia Vincent E. Courtillot — szerint a földi éghajlat váratlan válto­zása csupán következménye volt egy nagyméretű, váltako­zó intenzitással mintegy 800 ezer — 1 millió évig tartó vulkáni tevékenységnek, amely során hatalmas mennyiségű láva ömlött a fel­színre, és sok millió köbkilo­­métemyi vulkáni por és hamu került a légkörbe. Ennek az óriási vulkánkitörésnek a mai India területén kellett végbe­mennie, s a nyomait egyebek között az ún. Dekkán-trapok őrzik. Ezek lényegében lép­csőszerű hatalmas lávafolyá­sok — kiterjedésük kb. 10 ezer négyzetkilométer. A legmoder­nebb kormeghatározási mód­szerek szerint a láva úgy 66—63 millió évvel ezelőtt hűlt ki és szilárdult meg. A légkörbe került iszonyatos mennyiségű vulkáni anyag szinte elsötétí­tette az eget, ennek következ­tében óriási lehűlés követke­zett be, s az sem kizárt, hogy a Föld mélyéből olyan gázok is feltörtek — kén-dioxid, nit­­rogén-oxidok stb. —, amelyek a vízzel egyesülve savas esők formájában lecsapódtak és lé­nyegesen megváltoztatták a világóceán kémhatását. A mószvázas élőlények (pl. a Foramineferák) számára a sa­vas közeg egyenlő a halállal, ezzel is magyarázható, hogy csak a lúgos kémhatású (vagy a semleges) vizekben képesek élni. A vulkáni katasztrófa hívei sok ténnyel tudják alátámasz­tani elméletüket, egy valamire azonban nehezen tudnak ma­gyarázatot adni. Találtak ugyanis az említett időszakban keletkezett üvegszerű mikro­­gömböket, amelyek olyankor szoktak képződni, amikor hir­telen nagy nyomás és hőmér­séklet lép fel. Ezek a mikro­­tektitek a Föld több pontján is előfordulnak, tehát feltehetően a levegőből hullottak alá. A vulkánkitörések során ugyan elég magas hőmérsékletek uralkodnak, de olyan nagy nyomás nem lép fel, amelyet felelőssé tehetnénk az üveg­­cseppek keletkezéséért. Ezeknek a tektiteknek a létrejöttét is meg lehet azon­ban magyarázni, ha feltételez­zük, hogy 65 millió évvel ezelőtt Földünk összeütközött egy kisbolygóval vagy egy üstökössel. Ha egy 10—15 km átmérőjű kozmikus test becsa­pódik a Föld felszínére, akkor több kilométer mély és akár 100 km átmérőjű kráter is képződhet, amelyből hatalmas mennyiségű porszemcse ke­rülhet a légkörbe (akárcsak a vulkánkitörés során), a becsa­pódás helyén pedig hatalmas nyomás és hó keletkezik, amely megolvasztja a környe­ző kőzetet, és az olvadt anyag sokbilliónyi cseppjét szétfröcs­köli. Ezek a cseppek gyorsan megdermednek, de a lökés­hullám ereje igen messzire is elsodorhatja okét, így ott is előfordulhatnak, ahol már semmi nyoma a becsapódás­nak. A kozmikus katasztrófá­nak sok híve van a szakem­berek körében (a legismerteb­bek: Walter Alvarez, Frank Asaro, David Raup, John Sep­­koski stb.). Elméletüknek csu­pán egyetlen szépséghibája van: ez idáig még nem sikerült megtalálni az égitest becsapó­dásának a helyét. Alvarez és Asaro azonban olyasmit fede­zett fel, amire csak egy ma­gyarázat lehetséges. Az olasz­­országi Gubbio környéki mész­kőrétegeket vizsgálva egy alig egy centiméter vastagságú agyagréteget találtak, amely a vizsgálatok szerint 65 millió évvel ezelőtt rakódott le, és elválasztja egymástól a kréta időszaki és harmadidőszaki mészkőrétegeket. Megvizsgál­va az agyagréteg vegyi ösz­­szetételét a normális értéknél mintegy 10 ezerszer több irí­diumot találtak benne. Ilyen arányban csak a világűrből származó meteoritok tartal­maznak irídiumot, tehát logi­kusnak látszott a feltételezés, hogy az irídium Földön kívüli eredetű. A gubbiói réteget egyébként a későbbiekben a Föld más pontjain is megtalál­ták. Az üstökös becsapódásának hasonló következményei le­hetnek mint egy hatalmas vulkánkitörésnek: lehűlés, sa­vas esők, az élőlények töme­ges kipusztulása. Azt ma még nem tudni pontosan, mennyi ideig tartott a dinoszauruszok agóniája (sajnos ezeknek az óriásoknak csak csekély szá­mú megkövesedett maradvá­nya került elő eddig), de 150 millió évnyi uralmukhoz képest minden bizonnyal rövid volt a haláltusa. Hogy a 65 millió éve bekö­vetkezett nagy tragédia csu­pán véletlen esemény volt-e, vagy ezek a katasztrófák sűrűn ismétlődnek — nos erről majd egy másik alkalommal szó­lunk. LACZA TIHAMÉR

Next

/
Thumbnails
Contents