A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-28 / 22. szám
SZABADIDŐ Larry Sisner A csillagok akarták No most megkérdezem: vajon ilyen nevetséges halált érdemeltem? A katedrádtól nem messze szálltam meg egy hotelban, és hajnaltájt arra ébredtem, hogy elkapott a nyavalya: angina pectoris. Nyomogattam a csengőt, amíg csak nem hullt rám a sötétség. Amikor kinyitottam a szememet, a szobalány és a portás mellett egy magas alak álldogált. Feltételeztem, hogy ez az orvos, és azt kívántam, hogy legyen tehetséges és nagyravágyó. Az alkohol szaga betöltötte a szobát: tehát az injekciót már megkaptam. Valóban... a fájdalom megszűnt. Az ismeretlen a személyzethez fordult: — Maguk elmehetnek. Ha szükségem lesz valamire, csöngetek. Kettesben maradtunk a szobában. Az orvos leült mellém az ágyra, és megfogta a csuklómat. Végre megszólalt: — A nevem Polo Sicca. Orvos vagyok, és azért érkeztem ilyen gyorsan önhöz, mert álmatlanságban szenvedek... Micsoda alak és milyen furcsán beszél! Ez az ember dadog! — Miért nem gyógyíttatja magát? — kérdeztem. — Hiszen orvos. — Mindent megpróbáltam, de mindhiába. Az orvosság olyan tőr, amelynek két éle van. Könnyen beleeshetünk egy olyan álomba, amelyből nincs visszatérés. — Én azt gondolom... — Most jobban van. Beszélgessünk, uram. A múltról. Ön azt állítja, hogy Vittorio Montesanónak hívják, és most érkezett Chicagóból... — Chiléből... — Chiléből. Ezt írta be a hotelkönyvbe. — Nem érkeztem, hanem hazajöttem. Ez az én hazám. — Hány esztendős? — Ötvennyolc. — Gratulálok. Én is ötvennyolc vagyok. Kissé megdermedtam. Az orvos hangjában mérhetetlen gyűlöletet véltem felfedezni. Mi köze az én éveimhez? Hát így nem tárgyalunk egy beteggel. Ő azonban folytatta: — Milyen betegségen esett át eddig? — Sohasem voltam beteg. — Reumája sem volt? — Mit szól hozzá: nem voltam reumás. — Dohányzik? Iszik? — Igen, de nem viszem túlzásba. — Nők? — Hát... mértékkel. — Öt azonban nem tudja elfelejteni! Nem képes tőle megszabadulni! — Kiről beszól? Hallgat. Valójában, az isten bocsásson meg neki, halkan fütyörészik. Az arcára kiült valami grimasz, ami inkább sebhelyre hasonlít. Nyugtalankodni kezdtem. Szörnyű gondolatok cikáztak át az agyamon. Ez az alak valamit forral ellenem, de mit és miért? Halálomon voltam, és ő megmentett. Lehetséges az is, hogy már halott vagyok és ez a Sicca nem orvos, hanem valami főfunkcionárius a másvilágról, aki lassan bevezet abba a másik létbe, ha ugyan van olyan. Lehunyom a szemem. Gyengének érzem magam. Mintha sok bort ittam volán: tele vagyok valamilyen melankolikus örömmel. A leány az egyetemről. Cara jelentkezik: hullámokon közeledik felém. Ciao, szépségem, hogy vagy? Hát te nem öregszel? Hol éltél? Talán egy tengeri kagylóban? Hát nem bántott a szél és az eső? Barna hajad volt és micsoda testtel áldott meg a természet! És én sok-sok rejtett helyen csókolhattalak. Cara, várj! Ki mondta meg neked, hogy becsaptalak? Maurizio? Vagy Franco? Vagy talán a gyerekek... a gyerek... a mi gyerekünk, aki néhány hónap múlva talán a világra jött. Talán. Vannak azonban csodák. Csak nekem sikerült. Július utolsó napján történt. A város valósággal lángolt, senkinek sem volt kedve tanulni. A leány szülei délután lefeküdtek. Cara azonnal letette a könyvet, amikor megpillantott. Kártyázás közben láttam, hogy remegnek az ujjaim. Megérintettem a térdét, és ő azonnal megadta magát. Az első testi érintésre. Ez a délután az övé volt, semmi kétség. Ez így megy, ezt a csillagok akarják. Ezeket a dolgokat a nőkkel. Igen... július 31. Lehúztuk a rolót és ciao! Utána még találkoztunk egynéhányszor egy bérelt szobában. Szerettem-e Carát? Nem, nem hiszem. Kalandok, távolságok, izgalmak után vágyakoztam. Tehát elhagytam a leányt azt mondván neki, hogy Genovába utazom. Egy kis víkendre. Ott várt a hajó. Megírtam neki, hogy "bocsáss meg, így van ez az életben", és irány New York, ahol a nagybácsikám tárt karokkal fogadott. A diploma megszerzése után bebarangoltam a fél világot. Cuba, Argentína, Brazília: csodás nők, lokálok. Valahol Mexikóban egy cirkuszos a mellemre tetoválta Barbarella meztelen testét, és most az orvos éppen azt nézi, mert egy hirtelen mozdulattal lerántotta a takarót. Nincs erőm megmozdulni, sem segítségért kiabálni. Miután majdem teljesen levetkőztetett, az orvos bezárta az ajtót, és felgyújtotta az összes égőket. Ez az ember őrült! Istenem, ez egy valóságos őrült! Lassan közeledik felém. Leszedta az arcáról az álarcot — nem tudom, hogy milyet, de levette. Most másként néz rám. Most olyan, mint egy fúria, tele megvetéssel és gyűlölettel. Úgy sziszeg, mint egy kígyó. — Itt találtam magát ájultan. Rögtön megvizsgáltam, mert orvos vagyok. A szobalány és a portás mindent látott. Úgy vizsgáltam meg önt, ahogy azt a profik teszik. — Csak beszéljen... — Szóval... megvizsgáltam a szívét. Ezért szétkapcsoltam az ingót. És — itt a mellén Mirella képe! Mirella! Mirella villant elő! Mindent megértettem ... ezeket a dolgokat, nem lehet félremagyarázni... ez ő! Ő és senki más! Megbénultam. Miből vagyok ón? Fából? Az orvos ezalatt nyugodtan folytatta. — Gratulálok. A művész nagyon tehetséges. Biztosan arról a fényképről másolta le, amelyet ön adott neki. Vagy a lakásán történt? Minden délután feljárt a lakására. Ne tagadja! — Ez... ez valami szörnyűséges félreértés, doktorom. Ez egy kigondolt nő... egy misztikus lény... esküszöm! Barbarella! Egy képregény hősnője! Az orvos mereven nézte a mellemre tetovált Barbarellát. Ő valami Mirellát látott. Az isten verje meg a világmindenség valamennyi bolondját. Hát kellett ez nekem?! , — Jókat röhögtetek a hátam mögött? Én voltam a hülye férj. Gyönyörű! Nézze csak... most megmozdult. Mirella megmozdult. Miért sóhajt olyan nagyokat? Nem látja, hogy imádott nője ilyenkor felduzzad és ez nem előnyös póz? Hé! Ne mozduljon! Az őrült orvos kirántotta a kezemből a csengőt, mert segísóget akartam hívni. Visszazuhantam a párnára. Rendben van, megadom magam, vége. 20 A HÉT
