A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-01 / 1. szám
FIGYELŐ Kozmikus rémálom A végső megoldás: Halál (Alien3) színházak alkalmazkodása az új társadalmi helyzethez, illetve a politika beférkőzése a színházakba, az új "audiovizuális generáció" színházigény(telenség)e, a klasszikus színházi struktúrák feladása stb. Az elhangzott hozzászólások a régiónk színházművészetében tapasztalható elbizonytalanodást tükrözték. Délután itthon és külföldön bemutatott színházi produkciókról készült videofelvételeket tekinthettek meg- az érdeklődők. Vasárnap délelőtt folytatódott a videovetítés, továbbá autóbuszt indítottak a járás műemlékeinek megtekintésére, azonban a négyórás körút során mindössze egy templomot láthattunk (a tétova szervezésnek "köszönhetően"). Azonban e csalódást feledtette a később sorra kerülő két magyarországi előadás. Délután a budapesti Arany János Színház Pavel Vašíček "Mese a fekete cilinderről és a szivárványszínű labdáról" c. tréfás-zenés darabjával aratott nagy sikert. Este pedig a Szegedi Nemzeti Színház társulatából kivált és Budapestre költözött Független Színpad művészi társulás remekelt Shakespeare Rómeó és Júliájával. Díszleteket és jelmezeket mellőző, bájosan fiatalos derűvel előadott produkiónak tapsolhattunk, amelyet ismét élénk vita követett. Az említett műsorokhoz kapcsolódott a "Drámák megelevenítése szlovák színpadon” című kiállítás és a több nyelven kiadott színházi könyvek, folyóiratok, információs anyagok árusítása. Tehát a Rimaszombati Regionális Művelődési Központnak, a Városi Művelődési Háznak, a Nemzeti Színházi Központnak, a Szlovákiai Színházművészek Egyesületének és a Cseh Színházi Társulatnak, illetve a 26 szponzornak köszönhetően ismét lezajlott egy Korunk Színháza találkozó. Azonban időközben néhány kérdés felvetődött (nem csak) bennem: Nem kellene-e megreformálni a szervezést több színházfanatikus (bár nem főállású népművelő) bevonásával, akik már a darabválasztásnál is segédkeznének? A sok szponzor közül néhány nem lenne-e hajlandó finanszírozni a mi pénznemünkhöz nehezen jutó vendégcsoportok étkeztetését, hogy ne kapjanak "konzervmérgezést"? (Esetleg a házigazdák elvállalhatnák egy két szereplő megvendégeiését, mint a hajdani Jókai Napokon.) Nem akadna-e magyar nyelvi lektor, aki átolvasná a propagádós anyagokat nyomdába kerülésük előtt, hogy azokban ne hemzsegjenek a helyesírási hibák? Miért nem képviselte a hazai magyar színeket egyik színházunk sem? Nem lehetne-e megegyezni több vendéglátóipari egységgel, hogy 21,00 óra után is hajlandók legyenek vacsorát felszolgálni a nem csupán szellemi tápot igénylő színházbarátoknak (tisztelet a kivételnek: a FILIP BÁR, azaz a nem hivatalos fesztiválklub személyzetének!)? Miként lehetne nyilvánvalóbbá tenni a külvilág számára is, hogy a városban éppen színházi fesztivál zajlik (pl. kinti keretprogramok szervezésével), hogy érezzük a fesztiválhangulatot?! MISKÓ ILDIKÓ Fotó: Tóth Lehel és a szerzó A sikerfilm sokszor arra ösztönzi az alkotókat, hogy a történetet tovább bonyolítva megpróbálják még egyszer learatni az első alkalommal valóban megérdemelt babérokat, ám ebbéli igyekezetük általában hiábavalónak bizonyul. Ridley Scott immár klasszikussá vált mesterműve, a Nyolcadik utas: a Halál kivételnek bizonyult: folytatása a James Cameron nevével fémjelzett — A bolygó neve: Halál — kitűnő akciófilm lett, amelyért érdemes volt bemenni a moziba. Akkor ú£y tűnt, hogy a Sigourney Weaver által oly meggyőzően életre keltett Ellen Ripley, a rokonszenves, csinos és nem utolsósorban bátor hadnagy véglegesen legyőzte az ismeretlen bolygón fölfedezett emberirtó, ám az embereket eleven "keltetőgépeknek" használó szörnyeket. Nem így történt... A Ripley-t és társait szállító űrhajón tűz ütött ki, s a hibernált utasokon a mentőkomp nem segít; egy kietler lakhatatlannak látszó bolygóra zuhannak. A mély álomból csak a hadnagynő ébred föl, akinek nemcsak társai halálát kell tudomásul vennie, hanem azt a riasztó tényt is, hogy egy istentől-émbertől elhagyott fegyenctelepre került, ahol gyilkosok és egyéb erőszaktevők töltik büntetésüket, akik évek óta nem láttak nőt... Nagyon hamar kiderül azonban, hogy Ripleynek nem is annyira az űrbéli büntetőtelep lakóitól kell félnie — sokkal inkább az itt is felbukkanó jövevénytől, az Idegentől, aki ellenállhatatlan gyilkolási vágyától hajtva hozzálát a legprimitívebb fegyverekkel sem rendelkező emberek elpusztításához. Reménytelenebb helyzetet elképzelni is nehéz — s a reménytelenséget még borzalmasabbá teszi egy hihetetlennek tűnő felismerés: Ripley-t is "megtermékenyítette" az Idegen, az ő testéből jön majd világra az új "Királynő", hogy gondoskodjék a leírhatatlan külsejű szörnyetegek fajfenntartásáról. S a rémítő lidérc meg is születik, de léte jószerivel már a születése percében véget ér: Ripleyvel együtt elmerül a megolvadt ólom tűztengerében. Valóban a halál volt az egyetlen végső megoldás. A hadnagy és a fegyencek drámáján kívül egy másik, várható következményeit tekintve sokkal ijesztőbb történet kezdetének is tanúi lehetünk: egy "mentőosztagnak" nevezett, rémálomba illő kommandó jelenik meg a büntetőtelepen, hogy elvigye Ripley-t, aki a bolygók, az űrhajók és az emberek fölött uralkodó Cég számára most mindennél többet ér, hiszen felbecsülhetetlen értékű "kincset" hordoz a méhében, az űj biofegyvert... A hatalom tébolyultjai ellen csak az önként vállalt halál jelenthet menedéket. Irreális lehetőség? Bárcsak tudnánk, hogy az... Talán a fentiekből is kiviláglik, hogy izgalmas, sokkoló hatású és viszolyogtató jelenetekben nem éppen szegény filmet láthat a vállalkozó szellemű mozi látogató, akinek nem csupán a nyálkás, sziszegő, mélységesen undorító szörnnyel kell szembesülnie, hanem elsősorban magával a Halállal, az elodázhatatlan véggel, s mindenekelőtt azzal a szinte felfoghatatlan ténnyel, hogy a halál nemcsak kívülről törhet ránk: a szó szoros vagy átvitt értelmében bennünk is ott rejtőzhet az iszonyatos embrió. Nem áll módunkban David Fineher filmjének a részletes elemzése, egyvalamiről azonban feltétlenül szólnunk kell: a mű atmoszférájáról. A pokol legmélyebb bugyra tárul fel előttünk, az örökös félhomály, a rémítő árnyékok halotti birodalma, ahol valóban csak az élet kárhozottai találhatnak "otthonra". Ezt a poklot azonban az ember teremtette, önmagának és embertársainak: a gigantikus gépek és acélkonstrukciók, a valószerűtlen méretű csövek, a rettenetes olvasztókemencék és borzadályt keltő végeláthatatlan föld alatti labirintusok a tudomány és a civilizáció zsákutcáját vetítik előre, amelynek végén a szeméttelep hatalmas roncshalmaza által (is) jelképezett apokalipszis várja az emberiséget. S ha ez a ma még csak nehezen elképzelhető lehetőség valóra válna, abban vélhetően nem valamely idegen világ szörnyei volnának a vétkesek. De a vetítővásznon kihunyt a fény, a lidércnyomás véget ért, s a sötétbe borult mozitermet sietősen elhagyva ismét ott vagyunk az utcán, ahol lüktet az élet, ahol már gondolni sem kell az imént látott — és átélt! — borzalmakra. S mégis eszünkbe jutnak, újra és újra: ezt a filmet nehéz elfelejteni. G. Kovács László A HÉT 5