A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-28 / 22. szám
Egy szekrény, egy asztal és egy ágy... Megválni az otthontól, szülőktől, rokonoktól, ismerősöktől, nem könnyű dolog. A sors viszont néha beleszól az ember életébe, olykor hosszabb vagy rövidebb időre búcsút kell vennünk családunktól. Van, akit munkája szólít el szeretteitől, van, aki tanulmányai miatt hagyja ott a szülői házat, vagy pedig más okok miatt. A búcsú mindig nehéz és szomorú. Azok számára is, akik önként távoznak. S mit mondhatnak azok, akik kényszerűségből válnak meg otthonuktól? Nem kell messzire mennünk példáért. A volt Jugoszlávia menekültjeinek sorsa számunkra is jól ismert... KÉNYSZERŰ TÁVOZÁS A Parkanji házaspár sokat tépelődött: maradjanak Báésky Petrovácban, vagy elmenjenek? Vlasta akkor még nem volt tizennyolc éves, férje, Vlastislav éppen betöltötte a huszonhármat. Bár Petrovácban nem volt háború, nem tudhatták, mi vár rájuk. Körülbelül 50 kilométerre tőlük húzódott a front. Ádáz harcok folytak Vukovárban, Eszéken és a környéken. Vlasta akkor már gyereket várt, Vlasto pedig esetleg arra várhatott, mikor mozgósítják. Úgy döntöttek, mégis elutaznak. Barátjukkal, Ján Jakušsal együtt szálltak vonatra Újvidéken. Szabadkánál lépták át a magyar határt, majd Budapesten át Pozsonyba érkeztek. Ismeretlenül a bizonytalanba. 1992. november 5-én reggel hétkor szálltak ki a vonatból a pozsonyi főpályaudvaron. Hogyan, s merre tovább? Egész nap szállást kerestek, de nem jártak sikerrel. A Vöröskereszten azt ajánlották nekik, menjenek menekülttáborba. Ismerőseik tapasztalatai viszont arra intették őket, hogy inkább önálló szállást keressenek. A menekülttáborokban az emberek javarészt tétlenül tengetik életüket. Csak némelyiküknek van munkája. Munkanélkülinek lenni pedig annak sem könnyű, aki otthon van, aki a lassan múló időt a háztartásban, faluhelyen a ház körüli munkával ütheti agyon. A táborban egészen más. Az emberek csak számolják a napokat, csak várnak, várnak — s maguk sem tudják, hogy mire. A három fiatal nem adta fel. Bíztak benne, hogy nem kényszerülnek menekülttáborba. Megértést és segítséget Oľga Gajdošová jelentett a számukra, a FREEDOM (a menekültek megsegítését szorgalmazó szervezet) elnöke. Kézbe vette sorsukat. Felhívást intézett a községek elöljáróihoz, nincs-e lehetőségük befogadni három menekültet. Húsz nap elteltével a három fiatal Nagylótra, az Érsekújvári járásba került. NAGYLÓTON A 2165 lakost számláló község polgármestere Ivan Homik mérnök. Nagylót nem sokban különbözik a környező falvaktól, hacsak abban nem, hogy lakossága befogadta a három szerbiai menekültet, segített kialakítani új — bár csak átmeneti — otthonukat. — Van a faluban egy családi ház — mondja a polgármester —, amely szociális célokat szolgál. Nemrég éppen felszabadult az egyik lakrész, ezt újítottuk föl, s bocsátottuk a Parkanji házaspár és Ján Jakuš rendelkezésére az év végéig, amíg a helyzetük valahogy rendeződik. A község szociális segélyt is adott a fiataloknak, a lakás berendezésében pedig a FREEDOM jeleskedett. De sokat segítettek a falu lakosai is. Az új lakók pedig hálásak minden egyes bútordarabért, minden székért, még ha mindegyikük más is... Hálásak a gáztűzhelyért, az étkészletért, a tűzifáért... — Kedves em terek, szerények — folytatja Homik mérnök. A férfiak munkát vállaltak. Janko traktoros, az állami birtokon dolgozik. Vlasto hegesztő, ő egy magánvállalkozónál helyezkedett el. Ezen felül Vlasto jó focista is, rögtön belépett a focicsapatba, és már nem egy gólt rúgott községünk színeiben. Vlasta varrónő, de most a kis Nórikáról gondoskodik, aki március másodikán, körülbelül három hétnappal az érkezésük után született. A LEGNAGYOBB CSODA A gyermek világrajövetele, a költő szavaival: a legnagyobb csoda, rendkívüli örömöt jelent a szülők számára, akik rendszerint igyekeznek megosztani örömüket a legközelebbi hozzátartozóikkal. Parkanjiéknak a focicsapat gratulált elsőként, majd a falubéliek, akik lehetőségük szerint meg is ajándékozták az újszülöttet. Főleg a magánvállalkozók s az egyes szervezetek igyekeztek megkönnyíteni a család helyzetét. Vlasta számára azonban a legnagyobb örömet minden bizonnyal édesanyja jövetele jelentette, aki első unokája látogatásával a szülői otthontel is hozott magával egy kis darabot. Legény Zsuzsanna izgatottan indult lánya, veje és kisunokája után. Bár jó hírekkel nem szolgálhat otthonról. Petrovácban nagy a munkanélküliség, bizonytalanság. Vajon milyen érzésekkel indította útjára annak idején az anya alig tizennyolc éves lányát? — Nem volt könnyű. De a lányom terhes volt, nem akadályozhattam meg, hogy valahol ott szülje meg a gyermekét, ahol béke és biztonság van. Nagyon aggódtam érte. Maguk se tudták, hogy" járnak, lesz-e némi szerencséjük. Csak akkor tudtunk otthon megnyugodni, amikor megkaptuk tőlük az első levelet, s megtudtuk, hogyan kerültek Nagyiéira. Csak akkor könnyebbült meg a lelkem... A Parkanji házaspár gyermekükkel Nonkaval Az ünnepélyes névadó urán SEGÍTENI KELL A három szerbiai menekült szerényen él. Két szobát laknak, az egyiket a fiatal család, a másikat barátjuk. A konyhát közösen használják. Elégedettek azzal, amijük van. Végtelenül örülnek, hogy tető van a fejük felett. Nem számít, hogy a berendezés szegényes és hiányos. Talán jobb, mint amiről útban idefelé álmodtak. De felmerülhet a kérdés, hogy nem kellene-e elsősorban itthoni embertársainkon segítenünk, akik talán még rosszabb körülmények közölt élnek? A polgármester ezzel kapcsolatban ezt mondja: — Ezeknek az embereknek itt nincs semmi támaszuk. Egyértelmű, hogy segítenünk kell nekik. Valóban segíteni kell mindenkin, aki az erősebbek és tehetősebbek segítségére szorul. De segíteni a menekülteket kötelessége mindnyájunknak, akik nem kényszerülünk a menekülésre, s ezért talán nem is tudjuk igazán beleélni magunkat azok helyzetébe, akiknek el kellett hagyniuk otthonukat, szeretteiket. Bárcsak a "menekült" fogalma egyszer s mindenkorra kiveszne az emberek tudatából. Ehhez viszont az kellene, hogy soha többé ne legyen a világon semmilyen háború, semmilyen erőszak. FIALA ILONA A HÉT 3
