A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-15 / 3. szám
ÍRJUK EGYÜTT Kiszolgáltatottan Kati a többi elvált asszonyhoz viszonyítva még szerencsésnek is mondhatná magát. A férje nagylelkűen ráhagyta a háromszobás, szépen berendezett lakótelepi lakást, s a gyerekek neveléséhez is anyagilag bőségesen hozzájárul. A fiatalasszony azonban lépten-nyomon azt hangoztatja, hogy ő a legszerencsétlenebb teremtés, akit a föld magán hord. Az ismerősei viszont azt állítják: Katinak az a legnagyobb hibája, hogy soha semmit és senkit nem tudott és nem tud kellőképpen megbecsülni. Két óvodáskorú gyerekét szülei falun nevelik, ő csak hétvégeken látogatja meg a fiúkat. Pénteken megy, vasárnap este jön — megrakodva csupa finomsággal. Hétköznaponként egy bankban dolgozik, mint tisztviselő. Esténként ugyanabban a bankban takarít. Tehát anyagi gondjai sincsenek. Sorstársai joggal mondhatnák: él mint hal a vízben, igazán nincs oka a panaszra, hiszen a helyzetéhez viszonyítva meglehetősen jól él. Kati viszont tele van panasszal. — A kisebbik fiam nyáron töltötte be harmadik életévét — mondja. — Ekkor visszamentem a bankba dolgozni. A válásom után közel két évig a szüleimnél éltem falun. Nyáron visszaköltöztem a ligetfalui lakásunkba, a gyerekeket a szüleimnél hagytam. Az első hetekben semmi gondom sem volt. Jártam munkába, esténként takarítottam, sőt, ha akadt partnerem még moziba is elmentem. Egy szeptemberi napon este fél tizenegy felé iszonyú dörömbölésre, csengetésre ébredtem. Nemrég aludtam el, hirtelen azt sem tudtam, reggel van-e, vagy éjjel. Az ajtót persze nem mertem kinyitni. A csengetés meg csak nem akart abbamaradni. Nem tudtam elképzelni ki lehet a látogatóm. Az emeleten két háromszobás lakás van. A szomszédok nem voltak otthon. Én voltam egyedül az emeleten. Gondoltam, hátha az alattunk vagy a felettünk lakók kinéznek, hogy mi ez az éktelen zaj. De nem nézett ki senki. Végül aztán megkérdeztem, ki van az ajtó mögött. Legnagyobb megdöbbenésemre a másik bejáratban lakó szomszódfiú jelentkezett. Kicsit furcsa, zilált volt a hangja. Azt próbálta megmagyarázni nekem, hogy otthon hagyta a kulcsait és csak az én erkélyemen keresztül juthat be a lakásba, mert a szülei nincsenek otthon. A fiú körülbelül tizenhat-tizenhét éves lehet. Gondoltam, nem történhet semmi baj, ha beengedem. Bár, meglehetősen furcsállottam, hogy az erkélyen keresztül akar átmenni a lakásukba. A tizenegyedik emeleten ez nem is olyan veszélytelen. Mindegy... A fiút beengedtem. Az zavaros szemekkel rohant az erkély felé és mire kiértem, már a lakásukban volt. Kicsit felkavart az eset. Azóta gondosan zárom az erkélyajtót. Eltelt pár nap, az eset megismétlődött. Volt amikor éjfél után csöngetett, volt amikor korahajnalban. Hiába mondogattam neki, hogy az erkélyem nem átjáróház, még csak meg sem hallgatott. Egyszer iszonyú nagy csörömpölés hallatszott a másik erkélyről. A srác valószínűleg kitörte az üveget az erkélyajtón, gondoltam, de megnézni nem mertem, mert tériszonyom van. Őszintén szólva, ezek az éjjeli látogatások egyre inkább nyugtalanítottak. Attól féltem, hogy ez az állandó éjszakai nyugtalanság, a nemalvás kihat a munkámra is. Egyre nagyobb erőfeszítésbe kerül, hogy koncentrálni tudjak a munkahelyemen elvégezendő feladatokra. Sokáig gondolkodtam, hogyan vethetnék véget a fiú éjszakai látogatásainak. Egyszer aztán elhatároztam, átmegyek a szüleihez és mindent tisztázunk. Legalább ötször próbáltam beszélni velük — eredménytelenül. Hiába csöngettem, zörögtem, soha senki sem nyitott ajtót. Az egyik reggel éppen munkába menet összefutottam az alattam lakó fiatalasszonnyal. Vele elég jóba voltam, ezért lepett meg, hogy jóformán még a köszönésemet sem viszonozza. Meg is kérdeztem, hogy mi a gondja velem. Azt mondta, már ne is haragudjak, de ő sokkal többet feltételezett rólam annál, hogy kikezdjek egy szinte gyerekkel. Mivel ebből én egy mukkot sem értettem, a szomszédasszony bővebben kifejtette. Elmondta, hogy az egész ház megvet azért, mert jóban vagyok azzal a "kábítószeres fiúval", akit már a szülei is kitagadtak. S akit én a volt férjem pénzéből tartok el, hiszen a srác nem dolgozik, nem tanul. Ennek hallatán azt hittem, megnyílik alattam a föld. Teljesen megdöbbentem. Hiába próbáltam védekezni, láttam a szomszédasszony egy szavamat sem hiszi. Énnek már közel két hónapja. Azóta sikerült beszélnem a fiú szüleivel, akik szintén teljesen képtelen dolgokat vagdostak a fejemhez. Sőt, a srác anyja azt is mondta, elmegy a munkahelyemre és elmondja a főnökömnek, hogy én milyen velejéig romlott elvált asszony vagyok. Ezt szerencsére, eddig még nem tette meg. Én viszont állandó rettegésben élek. Egyrészt félek a fiú éjszakai látogatásaitól. Igaz, legutóbb nem nyitottam ajtót. Reggel viszont a fiút az ajtó előtt találtam, mikor mentem dolgozni. Telefonom nincs, hogy amikor a srác csönget ki tudjam hívni a rendőrséget. A szomszédok meg érdekes módon semmit sem hallanak az éjszakai ajtódörömbölésből. Ők csak azt látják, hogy a srác reggel az ajtóm előtt ül. A fiam szeptembertől elsős lesz. Szeretném, ha Pozsonyban járna iskolába. De hogyan hozzam fel ilyen körülmények közé? A szüleim már elmúltak hatvanévesek, mindketten egész életüket falun élték le, nem tudnák megszokni a kockalakást. Egyszerűen tanácstalan va■5 2 Ö o ■< cc fc w D gyök... Tartok attól is, hogy a srác szülei elmennek a munkahelyemre panaszkodni. Nem tudom miért van így, de megfigyeltem, aki egyszer elválik és egyedül ól, arról a környezete hajlamos a legkóptelenebb dolgokat is feltételezni. Eddig Kati története. Egy asszony, akinek viszonylag gyorsan, problémamentesen sikerült elválnia, azóta sincsenek anyagi gondjai, nyugodtan élhetne, ha... Ha nem lenne egy olyan szomszédja, mint amilyen van. Amikor legutóbb Katival találkoztam, alig ismertem rá. Borzasztóan lesoványodott, szemei körül sötét karikák éktelenkedtek. Hajában ősz tincseket fedeztem fel, ennek ellenére széles mosollyal közölte: megtalálta a kiutat a kátyúból. Elcseréli a lakását. Hirdetést adott fel, egyelőre még ugyan nem jelentkezett senki, de a reményt nem adja fel. KAMONCZA MÁRTA (Kedves Olvasóink! Biztosan az önök környezetében is vannak olyan emberek, akiknek az életében gyakoriak a nem mindennapi fordulatok. Ha ismernek ilyeneket, írják meg a történetüket. A legjobb írások, ötletek közül kéthavonta értékes dijakat sorsolunk ki. Várjuk leveleiket. A borítékra írják rá: írjuk együtt!) A HÉT 1
