A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-21 / 21. szám
mester halála után is nagy hatással volt utódaira, különösen Magyarországon és Észak-Ausztriában. Példaképe Michelangelo és az olasz reneszánsz nagyjai voltak. Az antik ízlést ötvözte a késő barokkal. Ezt tükrözik nagyalakú fa- és mészkőszobrai, a göndör szakállú Remete Szent Pál, Alamizsnás Szent János, a merengő, a titokzatos jövőt kutató Szibilla és a nagy próféták, apostolok áhítatot és tiszteletet parancsoló alakjai, hiszen ezek többnyire templomi célokat szolgáltak. A barokkra emlékeztet a máriavölgyi oltár aranyozott, lebegő angyalkája, a bronz gyertyatartó három térdelő angyala viszont a reneszánsz nyugodtságát árasztja. Dormer arcképét kortársa Paul Troger hagyta ránk. Az olajfestményből kitűnik magas homloka, élénk fekete szeme szinte megbabonáz, valahová a távolba tekint, és ecsetet tartó kezével egy szép antik szoborra támaszkodik. Donner, e festményen látszik, az olasz reneszánsz hatása alatt állt, és stílusa sem egyezett a korabeli korízléssel, különösen a Bemini által diktált dinamikus formázással, mely az igazi barokkot jellemezte, éppen ezért Bécsbcn, a barokk városában nem aratott nagy sikert, csak később éreztek rá komor szépségére. Felemelő élményt nyújtanak ólomdomborművei, melyeken realisztikus tömörséggel ábrázolja Krisztus életútját. Ilyenek: Krisztus Pilátus előtt, Krisztus megkorbácsoltatása, Krisztus sírbatétele és a Michelangelóhoz hasonlítható Piéta. De nemcsak egyházi, hanem mitológiai tárgyú ólomdomborművei, kis szobrai is láthatók e kiállításon. Ezekből kitűnik: Vénusz. Vulkanusz műhelyében és a kisalakú Merkur és a Diana ólomszobrocska. Ezek az alkotások nyugalmas harmóniát, emberi szépséget, végtelen bölcs derűt árasztanak magukból. Pozsony nem feledkezett meg a falai között hosszú ideig dolgozó osztrák szobrászról, hiszen a város általa került a közép-európai művészeti élet sodrásába. E kiállítás megrendezésében sokat segítettek a hazai és a magyarországi galériák és múzeumok, amelyeknek gyűjteményeiből is láthatunk itt értékes műveket, hiszen Donner munkái sok helyen megtalálhatók, és ma már féltett kincseik a galériáknak. Donner Bemini után a barokk szobrászat egyik legkiválóbb mestere volt. OZSVALD ÁRPÁD Fotó: Prikler László HIDAK, MELYEK ÖSSZEKÖTNEK A Szlovákiai Magyar Tudományos Társaság és a Pozsonyi Magyar Kulturális Központ a fenti címmel kerekasztal-beszélgetést szervezett a minap Pozsonyban. A részvevők többek között egy diavetítéssel egybekötött előadást hallhattak a Duna fölött átívelő sok száz hídról, a továbbiakban pedig egy olyan hídról cseréltek véleményt, amelyet a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt újjá kellene építeni. Szomorú tény, hogy a második világháború során felrobbantott Duna-hidak közül egyedül a Párkányt Esztergommal összekötő Mária- Valéria-hidat nem állították helyre az elmúlt évtizedek során. A Duna vizéből árván kiemelkedő pillérek és a két partról benyúló csonka ivek nemcsak az esztelen háborúra emlékeztetnek, hanem arra a képmutató "internacionalizmusra" is, amely sohasem fukarkodott a szavakkal, ha híján volt a tenniakarásnak. Idestova annyi ideje nem létezik már ez a híd, ahány évig hűségesen szolgált, nagyon is kézenfekvő tehát, hogy újra felépüljön. Elvben semmi sem gátolná a nemes terv megvalósulását, hiszen a két szomszéd- és testvérváros lakosai és vezetői egybehangzó módon hitet tettek építési szándékuk mellett. Elkészültek a különböző tervjavaslatok is, s akadna szállító ( a kassai kelet-szlovákiai vasgyár), amely a lehető legolcsóbban adná az acélszerkezetet, s megvolna talán a kivitelező is, amely szintén alig várja, hogy elkezdhesse a munkákat. A két ország magas rangú politikusai is pozitívan nyilatkoztak az elképezésről, csak éppen mégsem történik valami kézzelfoghatóbb is az ügyben. Azt éppen nem állítom, hogy a szakemberek között is teljes az egyetértés, de abban az érintett felek megegyeznek, hogy a szlovákiai szállító árajánlata a legelőnyösebb, a magyarországi árnak alig a fele vagy csak egyharmada. A kerekasztal-beszélgetésen először találkozott egymással valamennyi érdekelt fél: a két város polgármestere, a tervezők, a szállító és a kivitelező cég képviselői. Szlovákok és magyarok. Igaz, olykor tolmácsra is szükség volt, de ennek ellenére mindenki jól megértette egymást. A krónikás is meghatódott, s közben egész idő alatt azon tűnődött, vajon mi akadályozza mégis, hogy a Mária-Valéria-híd ismét megépüljön. Első pillantásra talán úgy tűnne fel, hogy a szükséges pénz hiányzik. Való igaz, hogy nem könnyű feladat több mint száz millió koronát előteremteni. De a költségek fele-fele arányban megoszlanak, s talán a Phare-program keretében is várható némi segítség. Én mégis úgy látom, mintha a politikai akaraton múlna inkább a dolog. A szlovák-magyar hivatalos kapcsolatok meglehetősen hűvösek. A szlovák fél számára a bösi vízi erőmű kérdése már-már nemzeti üggyé vált, s egyáltalán nem hajlandó tudatosítani azt a körülményt, hogy ezt a gigantomániás tervet még a kommunista diktatúrában hagyták jóvá és kezdték el megvalósítani. A másik neuralgikus pont a szlovákiai magyarság helyzete. Számos magasrangú szlovák politikus alig palástolva ellenszenvét, a magyarokat, pontosabban a magyar nemzeti közösség politikusait okolja a feszültségekért, s ahelyett, hogy érdemi tárgyalást kezdeményeztek volna képviselőinkkel, arról igyekeznek meggyőzni a szlovák és a nemzetközi közvéleményt, hogy Szlovákiában átlagon felüli módon oldották meg ezt a kérdést. Ismét az elkendőző szavak özönével szeretnék helyettesíteni a tetteket, de ma már a világ ennyivel nem érheti be. S természetesen mi sem, akik talán a legőszintébben kívánjuk a két ország közötti viszony javulását, s legfőbbképpen azt, hogy a két nemzet rádöbbenjen már végre, hogy történelmi szükségszerűség az együtt- és az egymás mellett élés, s az senkinek sem lehet jó, ha civakodunk egymással. Számos jel mutat arra, hogy a nyugati világ egy zsákba rakta a térség országait, s bárhogyan is ügyeskedjen az egyik vagy a másik, a megítélés azonos lesz. Jó példa erre a nyugati húsembargó, amely egyformán sújtotta a magát már-már nyugati országnak képzelő Csehországot és a jellegzetesen balkáni gondokkal viaskodó Romániát. Az 1989-es forradalmak nagy esélyt kínáltak a sokat szenvedett posztkommunista országoknak: a szabad döntéshozatal és a demokrácia lehetőségét. Kis országok és kis népek a történelem folyamán talán először kerültek olyan helyzetbe, hogy a nagyhatalmak bábáskodása vagy gyámkodása nélkül próbálhattak meg valami újat és önmaguk számára nagyszerűt teremteni. Sajnos úgy tűnik, túlságosan hirtelen jött ez a nagy szabadság, s felkészületlenül talált bennünket. Kicsinyes vádaskodásoktól, uszító kiabálásoktól zajos e táj, s még szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hogy nem ropognak a fegyverek és nem rohannak a bombák és a lövedékek. Hidakat, képzeletbeli és valóságos hidakat kellene építenünk, e helyett azonban acsarkodunk egymásra, és még azt is tönkretesszük, ami úgy-ahogy működött eddig. Érthetetlen számomra, miért nem figyelnek oda politikusaink a helyi és a regionális kezdeményezésekre. Vagy talán az új nómenklatúra számára nemkívánatos a hatalom decentralizálása? Vajon milyen erőket kívánnak mozgósítani, ha az államkassza teljesen kiürül, s a minisztereknek már nem lesz kit leváltaniuk? Az elmúlt három és fél esztendő során nagyon sok okos ötlet és terv fogalmazódott meg, számos régióban hozzáfogtak az elképzelések valóra váltásához is, de túl egyszerű lenne az élet, ha nem akadna ember, akinek elegendő hatalma van ahhoz, hogy a legalkalmatlanabb pillanatban akadályokat gördítsen a tenniakarók elé. Mégis bíznunk kell abban, hogy a hidak, melyek összekötnek bennünket, egyszer majdcsak felépülnek. LACZA TIHAMÉR A HÉT 1
