A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-14 / 20. szám
SZABADIDŐ Val Gilmore Valami nem stimmel Sally Glover már a lépcsőn állva barátságosan mondta: — Megyek, uram, Christine mélyen alszik, s minden bizonnyal öt óra előtt nem lesz gondja rá. Patrick — a ház ura — mosolygott. — Mit csinálnék én maga nélkül, kisasszony? Nem szégyen bevallani, hogy maga nélkül nehéz vezetni a házat. Már alig várom a holnapot. Holnap reggel újra látjuk egymást? A viszontlátásra, Sally. Sally alig hagyta el a házat, amikor megcsörrent a telefon. Patrick felemelte a kagylót, azonnal megismerte a beszélő hangját. Elhatározta, hogy goromba lesz vagy legalábbis udvariatlan. Ez a Buck Westmore Simone egyik barátja volt. Patrick nem szerette az olyan alakokat, akik semmit sem dolgozva élik világukat. — Nemrég tértem haza Spanyolországból — mondta Westmore kedélyesen. — Hallom, hogy Simone édesanyja beteg, és hogy ön most egyedül van a házban. Segíthetek valamiben? Patrick röviden válaszolt: — Simone édesanyja túl van a válságon. A kórházban a gondját viselik. Simone holnap érkezik haza. Mindenesetre meghat az ön aggodalma. Ég áldja, uram. Patrick egyedül volt a házban, s mégis óvatosan bezárta a dolgozatát a páncélszekrénybe, majd lábujjhegyen bement Christine szobájába. A csöppség — mindössze hároméves volt — aludt. A haja széjjelszóródott a párnán. Patrick újra visszatért a dolgozószobájába, előszedte a papírokat, és munkához látott. Egy óra elmúltával már a kertben sétált. Friss levegőt szívott. Patrick alig múlott harminc, a kutatómunka teljesen lefoglalta. Egy hatalmas házban lakott a nejével, Simone-nal és Christinenel. A ház körül park, tizenöt kilométernyire a várostól. A teniszpálya felé indult. A behemót vörös hajú kertész — Nathannak hívták — éppen a hálóval bíbelődött. Patrick fejcsóválva megjegyezte: — A cég nem küldte el az emberét, hogy felszerelje ezt a nyavalyás hálót? — Én nem láttam senkit, uram. Gondoltam, mire várjunk? A legjobb lesz, ha magam látok munkához... Patrick tett még egy nagy kört, s aztán leült a padra. Örömmel gondolt Simone visszatérésére. Már vagy tizenöt napja nem látta a nejét, aki az édesanyját gondozta. Lassan visszasétált a házba. A telefon ismét felberregett. A könyvtárszobában nyúlt a kagylóhoz. A drót túlsó végén rekedt hang — valószínűleg zsebkendőt tarthatott a szájához — szólalt meg. — Dammon Patrick van a telefonnál? — Igen... — Halgass ide, apafej. Elkaptuk a nagylányodat. Újra felhívlak hamarosan, maradj a telefon mellett. Ha szereted a csemetédet, akkor nem hülyéskedsz. A rendőröket pedig hagyd bókén, mert megjárod. Az összeköttetés hirtelen megszakadt. Patrick egész testében remegve letette a telefonkagylót. Halálra rémülten nézett körül a szobában. Szedd össze magad, mondta önmagának, tegyél végre valamit, de vajon mit? Felrohant Christine szobájába. Az ágy természetesen üres volt. A takaró a padlón hevert, az ablak tárva-nyitva. Patrick visszarohant a dolgozószobába. Valószínűleg megzsarolják az emberrablók. Nem amatőrökkel hozta össze a baljós végzet, tudta. Csak azért telefonáltak neki, hogy felhívják a figyelmét egy csekélységre. Nem szabad értesítenie a rendőrséget. Ezután a beszélő közli a banda nagyfőnökével, hogy az akció sikerült. Ellenkező esetben az emberrabló azonnal megmondja, hogy mennyit kérnek. Mennyi ideig maradtam a parkban, kérdezte Patrick önmagától. Az órájára nézett, és megállapította, hogy egy órával ezelőtt hagyta el a házat. Az emberrabló minden bizonnyal a bokrokban lapult meg, látta, amikor Sally elhagyta a házat, de azt is láthatta, amikor Patrick lement a parkba. A bűntársai talán ebben a pillanatban is lesik minden mozdulatát, talán attól tartanak, hogy mégis értesíti a rendőrséget. Patrick elszántan beleturkált az íróasztal fiókjába, és előhalászta a revolverét. Olyan ember segítségére van most szükség, aki a legkevésbé sem gyanús. Olyan ember kerestetik, akinek semmi köze a házhoz. Buck Westmore-ra gondolt. Simone noteszában megtalálta a telefonszámot. Elmondta mindazt, ami történt, és a segítségét kérte. — Egy perc és önnél vagyok — mondta Westmore. — Gondoljon arra, hogy figyelik a házat. Maga csak úgy véletlenül érkezik hozzám, Buck, ne feledje. Nyugodtan és magabiztosan forduljon be a nagykapun. — Úgy lesz, ahogyan kívánja. Patrick letette a telefonkagylót, és magában újra feltette a kérdést: Vajon okosan cselekedett-e? Más választása nem volt. Sokáig űzött vadként sétálgatott a dolgozószobában, majd leült az ablak mellé, és mozdulatlanul várt. Végre a háza előtt leparkolt egy hatalmas sportkocsi. Westmore minden sietség nélkül lépett az aszfaltra. Fehér sporting volt rajta, s a kezében teniszütőt lóbált. — Bocsásson meg — mondta udvariasan. — Nem érkezhettem meg előbb. Több mint hat hónapja nem fordultam meg maguknál, s alig találtam a házhoz. Meg aztán... át is öltöztem, amint látja. Ebben a sportmezben nem vagyok gyanús. Nos... mit csináljunk? — Szeretném, ha leülne a telefon mellé. Én egy kicsit körülszaglászok a környéken — mondta Patrick. — Ön komolyan gondolja, hogy valaki szemmel tartja a házat? — Igen. Szeretném tudni, mit akarnak tőlem. — Pénzt? — Természetesen. Sejtem a szándékukat. 20 A HÉT
