A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-05-07 / 19. szám

SZABADIDŐ BURT WISEMAN VÁLÁS ANGOL MÓDRA Moira — Herbert Dawson felesége — szép volt és kedves mindenkihez. A szeme csupa tűz, a bőre sima és barnás. Olyan kecsesen járkált, mint egy gazella, de bizony a férje eléggé kutyául bánt a hölggyel. Tulajdonkép­pen karanténban tartotta. Herbert kezdetben igazi úriemberként viselkedett, s amikor megkapta végre a mindössze tizenhat éves nagylányt — Moira már akkor is élénk természetű volt —, valósággal hencegett a "trófeával". Nem is sejtette, hogy a vén rókák, a nagy szoknyapecérek mohó szemmel mé­ricskélik a fiatalasszonyt, akiből idővel valami egészen rendkívülit formált a természet. Az urak tudták, hogy a ma még naiv Moira előtt szép jövő áll. Olyan lesz, akár a párduc. Vérbeli úriasszonyt sejtettek benne, tehát tartsuk szemmel a csitrit: aztán majd idejében lecsapunk a zsákmányra. Herbert Dawsont nem sorolták az eszményi férfiak közé, mert az úriember alaposan elhízott, rengeteget dolgozott, s így elhanyagolta Moirát. Esze ágában sem volt, hogy néhanapján elbeszél­gessen a nejével, fogalma sem volt mindarról, ami a nő lelkében dúlt, hogy Mohának milyen problémái vannak. Az asszony huszonötödik születésnapján aztán felocsúdott. Mintha darázs csípett volna formás popsijába. Moira megjelent a szalon­ban, a vendégek elragadtatással fogadták, mindenki őt ünnepelte. Hosszú, sötét ruha volt rajta, a haja csodálatosan fésülve, és a mosolya?! Egy század tengerészgyalogost a földhöz vághatott volna egyetlen pillantásával. Az urak kórusban sóhajtoztak. Herbert azonnal megjegyezte: — Drágám, ez a dekoltázs túl merész. Moha csodálkozva az urára nézett. — Nem tetszem neked? — Most nem rólam van szó, nem is rólad, hanem a ruhádról. — Nem feleltél a kérdésemre, Herb. Herbert elvörösödött, és izgatottan megiga­zította a nyakkendőjét. Talán megérezte, hogy mindenki őket bámulja. Ezért diszkréten Moha fülébe súgta: — Sohasem láttalak ilyen szépnek, de ... ó ... ez az illat. A vendégek távoztával Herbert nem bírt magával. Úgy kitört, mint a vulkán. Pokolian féltékeny volt Moirára, és a következő napokban mindent elkövetett, hogy a nejét ehejtse az urak pillantása elől. Egy új házba költöztek át, a város peremére, ahol Herbert — a kertész segítségével — éberen őrködött Moha minden mozdulatára. A nő néhány hónapig derekasan tartotta magát a szigorú játékszabályokhoz, de amikor sikerült behálóznia a fiatal Robert Wittinget, elhatározta, hogy véget vet ennek az inkvizí­ciónak. A fiatalemberrel az erdőben találko­zott, ahol naphosszat sétálgathatott. Ez a srác gazdag bohém volt, igazi angol úr, aki minden esztendőben néhány hetet az erdei házban töltött, s erről a házról mindenki azt hitte, hogy gazdátlan. Szerelem az első pillantásra, gondolta Robert. Naponta többször is talál­koztak, s a szerelem lángja egyre jobban hevítette a fiút. — Édesem, érts meg — mondta Robert —, elegem van a bujkálásból. Nem, nem, ez lehetetlen. Nem bírom tovább! Megőrjít a gondolat, hogy a férjed minden este az ágyába cipel és... — Türelem, drágám. Robert energikusan az asztalra csapott. — Nem, nem és nem! Azt akarom, hogy csak az enyém légy! Mindent megteszek annak érdekében, hogy megszerezzelek. Moha a találkozás után boldogabb volt, mint bármikor, hiszen hetek óra várta ezt a dühkitörést, ezt a vallomást. A következő hetekben újabb lépéseket telt. Igyekezett még szebbnek mutatkozni, még vonzóbbnak, s amikor látta, hogy a férfi már szinte megbénul a szerelemtől, akkor bevallotta neki, hogy mindaddig, amíg Herbert él, nem lehet senkié. — Miért nem mondjuk meg neki? Hiszen szeretsz, nem? Elváltok és... Moha mosolygott. — Ó... te nem ismered a férjemet. Előbb engem öl meg, s aztán téged. Végezetül pedig azt mondja majd, hogy ez az igazi válás — angol módra. Én a férjem tulajdona vagyok, érted? Úgy, mint a ház, a birtok, az erdő... Egyszerűen rajta vagyok a listán. Moira szavai meggyőzően hatottak, és Robert ettől lecsillapodott. Mindez persze nem volt igaz, csupán féligazság, mert hiszen Herbert már mindent tudott. Még azt is, hogy Moha megcsalja. Nem volt sem hülye, sem bolond. Nehezen viselte el a csapást. Napokig el sem hagyta a szobáját, senkivel sem kívánt szóba állni, de később, amikor belátta, hogy mégsem küldheti el Mohát egyszerűen a pokol tüzes fenekére, mégsem zárhatja el mindenki elől, elkezdett reálisan gondolkodni. Néhány álmatlan éjszakája után úgy döntött, hogy a dolgok további folyását az időre bízza. Legyen, aminek lennie kell. Mindez múló kaland, gondolta. Talán elmúlik, mint a nyári zápor. Az ősz első napjaiban Moha előadta a tervét. — Meg kell őt ölnöd, Robert. Szabad leszek azután és független. Egy párbaj mindent megold. Mi angolok vagyunk, nem? Őseink is így harcoltak, ne feledd. Tedd meg tehát, amit meg kell tenned, ha valóban szeretsz. — Miből gondolod, hogy én leszek a párbaj győztese? Moha mosolygott, mint általában mindig. — Nem lesz az igazi párbaj, fiam. A terv legkényesebb szakaszát bízd rám. Kihívod párbajra, és megölöd. Herbert rosszul lát, már nem egészen fiatal. Még valamit... találj ki valami nyomós okot. Miattam ne csapj össze vele, rólam egy árva szót sem. Megértettük egymást? — Veled akarok lenni reggeltől estig, drágám. Mégis azt akarom, hogy a párbaj tisztességes keretet kapjon. Te mondtad: angolok vagyunk. Az győz, aki ügyesebb, aki a jobb bajvívó. — Minden rendben lesz, drágám. Emiatt ne aggódj. Olyan gyerekes vagy, szívem. Minden szabályos lesz. Te fiatal vagy... és erős. Robert játékszer volt a nő kezében. Tulajdonképpen egy semmiségen kaptak össze. A bomba akkor robbant, amikor szóba kerültek a paphok. Robert szándékosan pro­vokálta a szomszédot: azzal vádolta, hogy a birtok tulajdonképpen az őseinek a tulajdona, de Dawson egyszerűen rátette a kezét arra, ami nem az övé. Herbert vérvörösen reagált a megjegyzésekre. Szó szót követett, és szigorú angol szokás szerint a civakodók kihívták egymást párbajra. Egy héttel később — a párbaj előestéjén — Herbert furcsa kéréssel állt elő. Csónak­­kirándulásra hívta Moirát. Az éjszaka hideg volt, kellemetlen szél fújt, de Moira nem szabadkozott. Úgy gondolta, hogy ez Herbert utolsó kívánsága, ennek muszáj eleget termi. A folyó közepén úszott a csónak, amikor Herbert a felesége fölé hajolt, és vigyorogva megjegyezte: — Sohasem meséltem neked arról, mi történt velem... itt... ezen a folyón. Nagyon rendes társaságot hívtam össze, s kieveztünk a vízre. Hatalmas szél kerekedett, borzalmas égiháború dúlt. A barátaim egyike — elég ügyetlen volt — belepoltyant a vízbe. Egye­nesen az örvény kellős közepébe, s azonnal alámerült. Nem hagyott el a lélekjelenlétem. Utána ugrottam a jéghideg vízbe, és néhány percnyi küzdelem után megmentettem... Herbert szünet után folytatta. — Nem vagy kíváncsi a barátom nevére? Talán sejted. Igen, igen, drágám. Theodor Hausert húztam ki a vízből, s te éppen ma arra kérted régi barátomat, Theodort, a párbaj főbháját, hogy egy ócska fegyvert nyomjon a markomba. Pénzt ígértél neki... és szerelmet. Moira szeme tágra nyílt a rémülettől. Valamit akart még mondani, de aztán elnézett Herbert feje felett. Még látta, hogy Herbert feltépdesi a csónak padlózatát. A víz lassan elöntötte a vízi járművet. Herbert megkérdez­te: — Tudsz úszni, picim? Ó... elfelejtettem. Hiszen te nem tudsz úszni. Nagy kár... igazán nagyon sajnálom. A következő pillanatban Herbert beugrott a vízbe. — Ég veled, drága Moira. Szép voltál... 20 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents