A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-30 / 18. szám
SZABADIDŐ a vénasszonnyal vagy a pappal való találkozástól, és akkor sem lesz szerencsénk, ha nyúl szalad át előttünk az úton. Viszont a cigánnyal való találkozás szerencsét hoz. Ám azt is túllicitálja; fontosabb az alábbi vadászregulának tartott, vadászatra való elindulás előtt a fiatal vászoncselédekkel való közelebbi és legközelebbi érintkezés, kézfogás, vagy ölelkezés, sőt, a lopott csók. Ismertek az otthon felejtett tárgyak babonái vagy a baljóslatú állatok, a macska, holló, szarkák, varjak szerencsétlenséget hoznak, amíg a nagyobb ragadozók a szerencsét jövendölik. Az előéletekről és álmokról szóló fejezetből megtudjuk, hogy a "vadászandung" nem más, mint vadászati sugalom, de csak ritka vadász bír ezzel, de az aztán "ha akarja, ha nem, szinte a tarisznyájába búvik a vadászszerencse". Nem hoz szerencsét a fekete lóval, fekete agarakkal való álom. Szó esik a természetfeletti rejtélyekről is, és szóba kerülnek a csodafüvek, ördögfüvek, amelyekre még véletlenségből sem szabad rálépni, mert azok megcsappanják az áldást és elsavanyítják a kedélyt. A mondavilág azt állítja, hogy vannak ördög által megszállott fenevadak, erdei manók és erdei rémek. Léteznek kutyafejű nyulak, amelyek farkukat csóválják, csak meg kell találni őket valahol a fekete, zordon erdők mélyén. De vannak lidércek, ludvércek és garabonciások is, a régi vadászhit nagyon sokat tud róluk. A régi vadászidőkben, fenségesen zöldellő mezők közepén, csillogó folyók mentén éltek a szirének és a folyókban a víziemberek, hableányok. Sajnos eltűntek a nagy vizek titkaiban, nem látja már őket senki. Emberi elménkkel tudjuk, hogy sok csacskaság rejlik a babonákban, vadászhiedelmekben, de bájos, humoros, néha vidám mesékként őrizzük meg őket, és adjuk tovább az elkövetkező nemzedéknek. Lakatos Károly jeles ornitológus volt és híres vadász. Szép magyar nyelven megírt könyve és más művei bizonyítják, hogy kiváló író is, mivel könyvei a könyvtárak és vadászati-könyvgyűjtemények ritka, megbecsült példányai maradtak. MOTESIKY ÁRPÁD és úri gőggel vágta oda a fityfiritty emberkének: hogyha éppen kedve volna hozzá, hajítsa fel hát a kalapját, akkor majd megtudja, hogy tudunk-e lűni... — Azt nem, kérem; mert a kégli parthie is csak akkor mulatságos, ha krinolinos babával játszák. Azért hát feldobom inkább az esernyőmet kérem. Ez sokkal mulatságosabb sport lesz. Igenis... Egymásra néztünk s a másik pillanatban oly szívből fakadt kacagás tört ki belőlünk, hogy az útmenti nádas gémjei rémültükben mind a levegőbe rúgták magukat! — Hehchc, hahaha — esernyői feldobni! No még ilyet se hallottunk! — Igenis kérem, csak tessék mulatni, én feldobom az esernyőt; de ám tessék jól lűnyi — szólt vissza emberkénk. Természetesen újra kezdtük a nevetést és bíztattuk a szalonka ölnököt, hogy nosza rajta, tegyen ki magáért... Barátunk félig bosszúsan, félig nevető hangulatban nagy nehezen vállalkozott a "mcsterlövés" megejtésére és lőhelyzetbe illeszkedve, várta a loldobás funkcióját — s tényleg az esernyő felrepült, mit két gyors durranás követett... Mindnyájan megvoltunk győződve, hogy a kofasátornak is beillő rettentő burigató, pocsékká lőve fog az anyaföldre visszahullani. — De mi történt! A méltóságos lassúsággal aláereszkedő csapadékriasztgatót ugyanis szemle alá véve, még csak nyomát se találtuk azon a lövésnek, ellenben olyan épen került vissza, mintha most hozták volna ki a boltból. ’ Híres sneffelőnk elhülve és pipacspirosra válva hebegett valamit mentség okából, gondolom a "rossz" patront, "gyalázatos" puskaport és "komisz puskát", miegymást okolva a hallatlan lövészi eredménytelenséget, majd pedig tréfás gratulációnkra dühbe gurulva, ágaskodni kezdett benne a sértődött ambíció s a Teli Vilmosi önérzet s némi gőgös fölénnyel jelenté ki, hogy bármelyikünk kalapját ötven lépésnyiről golyóval fogja ellőni, ha fogadunk vele... A paraplis fickó biztatására sorba megpróbálkoztak az esernyő kilyuggatásával, de eredménytelenül... Nem értettük a dolgot; de azért kacagtunk a forma kedvéért, részint azonban némi titkos bosszankodás is vegyült jókedvünk derűjébe, mert esernyős emberünk félreérthetetlen maliciózilássál kezdte célozgatni neméppen Carvcri lövőképességünkre s nagy kapukat ajánlgatolt gyakorlatozás céljaira... — Inkább azt mondja meg barátom, feldobná-e mégegyszer az esernyőjét, mi? — szóltam bizalommal az emberkéhez. — Oh, hogyne, kérem. Tessék csak sportolni, de tessék ám jól cilozni... No megállj!... azzal a kellős közepinek vetve a célt, gyors egymásutánban "bcledurrogtaltam" a jó patent galacsinokat, mire nagy hirtelenséggel összecsapódva a csudálatos holmi, nagy puffanással odavágódott az országúi közepére. — Megvan, megvan! — hagzott fel az örömteljes lárma... — Ez aztán lüvés volt — hangzott a dicséret szava, amit én győztes hadvezéri magatartással fogadtam, leereszkedő mosollyal honoráltam... Hanem ugyancsak behúztam a nyakamat, midőn a felülvizsgáló cimborák elképedve konstatálták, hogy csodáknak-csodájá, a parapliban egyetlen lőlyuk sem observálható! Váljon mi a fene parapli lehet ez? — töprengek magamban, de további szolid elmélkedésre nem érkezhetém, mert a társaság fékczhctetlcn jókedve pillanat alatt kiragadott Hamleti borongásomból. Mivel pedig lövöldözés közben az idő jócskán az öregest felé kezdett hajolni, elhatároztuk a visszavonulást s a csárdában víg áldomással ünnepelni meg a díszes lövöldözések hallatlan rekordjait. Persze a közkedveltté vált paraplés embert is meginvitáltuk magunk közé. Azonban a csárdához érve, bámulattal vettük észre, hogy emberünknek nyomaveszett. Eltűnt anélkül, hogy észre vettük volna! És talán jobb is volt, hogy eltűnt, mert én meg mernék rá esküdni, hogy a szürke kis emberke a maga meglőhetetlen paraplijával nem volt más, a legtelivérebb garabonciásnál! A HÉT 21
