A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-08 / 2. szám
SZABADIDŐ Larry Sisner Ne térj vissza, ha nem szeretsz! (Második epizód) Tudod — mondta a detektív lassan és megfontoltan —, te engem valamire megtanítottál. Kezdetben lebecsültelek. Nagy hiba volt, beismerem. Ha akkor bölcsebb vagyok, akkor már régen a sitten ülnél. Valószínűleg rengeteg hibát követtél el,-de én nem voltam eléggé éber, nem vettem észre semmit. Magasan hordtam az orromat, biztos voltam abban,, hogy gyorsan ráakadsz a horogra. — Én a maga helyében nem beszélnék ilyen magabiztos hangnemben, uram. Ön igazságtalan velem szemben, és mindenfélével vádol. Nem követtem el semmit, ami végzetes lehetett Melinda számára. — Elcsíplek, nagyokos! A nyomodban leszek akkor is, amikor már nem számolsz velem. Életed végéig a nyomodban maradok! Ebben biztos lehetsz! Hessler megvárta, amíg berámolom a burgonyát. Ezután valahonnan előhívott két tagbaszakadt rendőrt lapáttal és ásóval. Pillanatok alatt kerítéstől kerítésig átásták a veteményeskertet. Hessler mellettem ácsorgóit, és vigyorgott, mint a hiéna. Társasjáték, gondolhatta, és a mérkőzés most neki áll. Élvezettel szemléltem, hogy percről percre miként veszti el az önbizalmát. Már-már meg is sajnáltam szegénykét. Miért is nem találnak emberei egy vacak hullát a földben? Hessler sokáig nem tágított. A rózsakertemre, a virágágyásokra is ráuszította az embereit, majd végül levonultak a nyirkos pincébe. Egy hétig ki se dugták az orrukat onnan. Nekem kezdett tetszeni a bújócska. Az ördögbe, több olyan helyre akadtunk rá, ahova egy tucat hullát is elrejthettem volna. Érdekes... ölni? Megmondtam: nem vagyok gonosztevő, nem rendelkezem egy gyilkos észjárásával. Hessler mindenhova beleszagolt, akár egy vadászkutya. A gazzal benőtt öreg kútra is rátaláltak a szomszédban. Hessler egy kötélen még le is ereszkedett a mélybe. Megparancsolta, hogy kotorják át a folyó medrét. Na persze a lakásomat is átkutatta. Savmaradék után szaglászott. Megkopogtatta a falakat és a padlózatot. Végül már csak abban reménykedett, hogy a holttest majd előbukkan valahonnan az éjszakából. Üljünk le tehát, és várjuk a sültgalambot. Hátha... — Elcsíplek, Bill Meredith! — mondta. — Tudod-e, miért? Mert eddig valamennyi esetet felderítettem. Ez a te ügyed nagyon érdekes, tudod-e, de nem ejtesz át, Meredith, berámollak én a hűvösre, nyugodt lehetsz. Hans Hessler két év múlva megtörve azt közölte velem, hogy visszavették tőle az ügyet. A dossziét lezárták, ad acta tehát minden, de ő ennek ellenére nem hagyja abba a nyomozást. A saját szakállára szaglász tovább. Az első évben minden úgy történt, ahogy vártam, ahogyan elterveztük. Igaz, a háború 1939 szeptemberében robbant ki, némi késéssel. A második esztendő volt a legnehezebb. Melinda most már hiányzott az életemből. Találkoztunk mi természetesen, de ritkán, mert Hessler mindig a nyakamon lógott, egyszerűen nem akart lekopni rólam. A főzéshez nem értettem, a takarítást és egyéb házimunkát utáltam. Erőt csak a 10 000 dollár adott, a remény, hogy az összeg a miénk lesz. Szép számmal akadtak hullák, ismeretlen hullák. Minden alkalommal be-behívtak a hullaházba, nézzem meg, hátha az én Melindám az áldozat. Többször kísértésbe estem: igen, igen, ez ő, mondhattam volna könnyű szívvel. Megszűntek volna a gyötrelmek, mehetek aztán felvenni a pénzt, ugye, de attól tartottam, hogy ártatlanul belegabalyodhatom valamilyen gyilkossági ügybe. 1941-ben aztán mi is beléptünk a háborúba. Találtam magamnak végre olyan munkahelyet, ahol bőkezűen osztogatták a dollárt. Melinda is elhelyezkedett. Úgy tűnt, hogy a vártnál több pénzünk lesz. Szóval ranchot veszünk Névadóban vagy Dakotában, boldog világ vár majd ránk. Melinda óriási változáson ment át. Az ötödik év vége felé, amikor betöltötte 38. életévét, tíz évvel fiatalabbnak látszott. Vonzóbb volt, mint bármikor, mint abban a pillanatban, amikor elhatároztuk, hogy túljárunk a biztosító társaság eszén. Továbbra is ritkán találkoztunk. Hessler egyre hízott, végül nyugdíjaztatták. Vásárolt magának egy villát a szomszédságomban. Néha-néha meglátogatott, és a tudtomra adta. hogy még mindig nem mondott le a szándékairól. El akar csípni, le akar leplezni. Most már untam szegénykét. Mégis állandó óvatosságra kényszerített. Nem, nem sohasem találja meg Melinda rejtekhelyét. Most sem, többévnyi várakozás után. Ha tervünk rögtön, 1938-ban dugába dől, nem veszítünk sokat, de most már hat hosszú esztendő áll mögöttünk, telve lemondásokkal, magánnyal. A 10 000 dollár a miénk, nem csúszhat ki a markunkból. A napok lassan múltak. Még néhány hónap és... Ekkor Melinda váratlanul meglátogatott. Éjszaka, sötétben. Meglepődtem, dühbe gurultam, és azt hiszem, gorombán fogadtam. Szép, divatos ruha feszült rajta. Gyönyörű szemével nézett rám, haragom gyorsan elpárolgott. A karjaimba akartam venni, de ő elhúzódott. — Bili, el akarok válni tőled — mondta. Megdermedtem. Nem értettem az egészből semmit. — Sokáig éltünk távol egymástól — folytatta. — Már nem érzek irántad semmit, Bili. Új életet kezdtem, új barátokra leltem, új szerelem, új... — Melinda! Hát a tervünk? Már csak kilenc hónap maradt hátra! — Mindegy. Ha most meg is kapnád a pénzt, abban a pillanatban, ha valaki felfedez, akkor az összeget úgyis visszakéri a biztosító. Ha visszatérek, nincs értelme az egésznek. — Hát akkor ne térj vissza! Ez a nő egyszer már elhagyott. Nem, nem, én ezt a Melindát nem ismerem. Sohasem láttam, mit is akarhat most tőlem?! Ez nem az én Melindám. — Tedd lehetővé számomra, hogy megkapjam a pénzt. Nem bánom, csinálj, amit akarsz, nem szólok bele a magánéletedbe, de az a pénz... — Én újra férjhez akarok menni, Bili. — Menj, nem bánom! Én meg akarom kapni azt a 10 000 dollárt! — De nem mehetek férjhez, amíg nem válók el tőled törvényesen Bili. Nem élhetek bigámiában, nem érted? Szóval ez a nő némi változásokon ment át. Új életében, amelyet megteremtett magának, a pénz már nem volt fontos. Én pedig a dollárokért éltem, szenvedtem, kínlódtam. A jövőm biztosítéka volt a-10 000 dollár. Ez volt számomra a minden. Megütöttem, majd visszatettem a piszkavasat a helyére. — Nem tehettem mást — motyogtam. — Megértesz engem, Melinda? Sokáig voltál a holtak világában... nem lett volna szabad visszatérned onnan!... Már holnap megyek a bíróságra. Holnap lejár a hét esztendő. Melindát hivatalosan holttá nyilvánítják. O.K. Csak egy dolog piszkál — Hans Hessler. Nem hagy engem nyugton. Mit csináljak ezzel a hájas úri emberrel? Megölhetném, de nem, ettől a gondolattól hideglelést kapok. Én nem vagyok gonosztevő. Pedig ma alaposan rám ijesztett. A kertemben csámborgott, és éppen azon a helyen torpant meg, ahol elástam Melindát. — Tudod, Bili — mondta már-már kedvesen —, néha azt kérdem magamtól, hogy alapos munkát végeztem-e. Miért nem ástunk akkor mélyebbre? Igen, az a gyanúm, hogy nem ártana, ha már holnap mélyebbre ásnánk le. Mi a véleményed? 20 A HÉT
