A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-30 / 18. szám
ÜGYELŐ A BÖLCS KÖLTŐ BALLADÁJA Nem biztos, hogy a költőnek bölcsnek kell lennie, ám úgy vélem, mindenképpen jobb, mintha kicsinyes lenne. Bevallom, nehezen tudnám pontosan meghatározni, hogy ma ki — mi a költő?! Túl azon a közhelyen, hogy a költő (talán) az (lehet), aki verset ír! Túl sok körülöttünk a változás, túlteng életünkben az értékvesztés, a formák váltása és mértékek cserélődése, metamorfózisok tűzijátéka világítja be napjainkat. Tapasztalataink, tetteink és sérelmeink mögött az Idő zakatoló, kemény hangja dübörög. Kegyetlen idő, rohanó idő, gyorsuló idő, sorsformáló idő — közhelyes fogalmaink! De ne feledjük, hogy az elcsépelt közhelyek kórói valamikor megsejtett igazságok humuszába, kilúgozódott televényébe gyökereztek! Nem is tudom, van-e értelme keresni a költőt? Manapság bizony a nyomát is alig látjuk, mintha szőrén-szálán eltűnt volna a (köz)élelből! Az emberiség, történelme során mikor volt meg költők nélkül? Ozsvald Árpádot megkérdezhetnénk, bízvást megmondaná. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a költő munkája az idő függvénye, szerepe és elhivatottsága történelmi termék. A legszemélyesebb és legszubjektívebb szellemi megnyilvánulást objektív törvények késztetik? Kortermék lenne a költő verse, mint a politikai divatok? Kissé igen, de csak részben! Másrészt, s ez döntő vonásának tűnik fel, Ozsvald Árpád lírája inkább azt példázza, hogy a költő ugyan erősen figyel az idő szavára, de lényegében az egyetemesség és a folyamatosság rokona és az örök, az időtlen fogalmaknak a letéteményese. Egyéniségében elmúlt korszakok üzenete, az emberiség történelmi ideje összegeződik és általa megnyilatkozik. Az elmúlt idő tanulságainak számbavétele és az élő folyamatosság feltételezi az emlékezést. Ozsvald egyike hűséges, nagy ernlékezőinknek. Talán egyben a legkövetkezetesebb! Már korai verseiben megjelennek és lírai érvényességre tesznek szert a gyerekkori csodák és álmok, a regék és mesék világa, a vadvizek és a Luca-napi kolompolás, a "sovány éhes" tinók és nyikorgó szerek, a tündérek és pásztorok, a mezsgyekő, a ragadozó bogáncs és álhatatlan napraforgó. A faluból éppen csak kiválva, ilyen akkor a költő emlékezete. Közeli valóság, amelyben otthon érzi magát, de tudja, hogy már távolodnak egymástól. Némi nosztalgia és sok fiúi gyengédség, az emlékek élménymelege verőfényként bearanyozza lírai képeit. Aztán a "múltidő" kitágul, emléktartományai fogalmakká szikárodnak, fogalmi érvényességet és gondolati értelmet nyernek. Mint amikor az érzékelésből tapasztalat, majd tudás lesz, s az élményből igazság, bölcsesség, rezignáció. A múlt tartományai közben megnövekednek, mondák, legendák és mítoszok, egyetemes kulturális jelzések gazdagítják, beleépülnek örök szimbólumok, múlttudata az emberiség emlékezetévé szélesedik. Úgy gyűrűzött szét Ozsvald múltérzékelése az elmúlt évtizedek során, mint tóba dobott kő nyomán a víztükör. Kitágult és szétáradt, de közben homogén maradt, sokszínű, ám egynemű világ. Egyetemes időben mozog a költő, letűnt korok és Ozsvald Árpád: Nincsenek szemtanúk kihalt népek kultúrájának szellemi üzenete talál otthonra lelkében. Legújabb kötete vékony füzetke, harmincöt vers ötven oldalnyi szövegben, néhány száz sorban. Talán arra int: a költészet tömör valóság! Szikár és pontos, mint a szerzetesi cella, testre szabott, mint a koporsó. A bőbeszédűségnek nem kedvez, nem állhatja a szófecsérlést. A művészi forma egyik alaptörvénye a gazdaságosság, a mű meggyőző ereje a pontos fogalmazásból (is) következik. Ozsvald Árpád versei új fényben villantják fel Fábry Zoltán egykori megfogalmazását: a költő névadó! A névadás mineműségét és módját azonban meg kell értenünk! A költő Ozsvald ...énekelj akkor is, ha dalodra senki sem figyel. ÁRPÁD NINCSENEK SZEMTANÚK számára a világ s az élet érzéki összefüggések bonyolult szövete, jelenségek, tárgyak és dolgok érzelemgazdag kapcsolatrendszere, melynek értelmét beleérzőkészségével megragadja és árnyaltan megnevezi. Névadása ritkán fogalomszerű és közvetlen, gyakrabban közvetett, utalásos és sejtelmes, érzéki természetű. Legtöbbször képi jellegű, talányos, a költő "névadása" titokzatos! Amikor Ozsvald azt mondja: "Megölted magadban az időt" vagy megkérdezi: "Ki veri be az elhagyott házak ablakait?", úgy érezzük, ontológiai titkokat feszeget. "A szavak elmerülnek a feneketlen tóban", mi ez, ha nem a képszerűen megjelenített, végtelen emlékezet? Az ammoniták, a kőbe zárt őstörténet tanúi, kövekbe, márványokba zárva érzik lépteink, "Ki gondol rájuk rajtam kívül?" Ki látja meg a "Bolondok hajójá"-t, "A száműzött Dante"-t, vagy akár "A legszomorúbb bohóc"-ot, az amulett, az ősember "fekete köve" kinek mond még valamit? Ki tudja és mondja el a történelemről figyelmeztetően, hogy "Nincsenek szemtanúk"? Az érzéki világkép jelképpé vált motívumai szimbolikus tartalmat hordoznak. Valóban "költői" világkép! Ozsvald költészete, versei tartalmi-formai egysége a szépnek és igaznak ötvözete. Elemi erő munkál bennük: a lényeg megragadásának fegyelmezett kényszere. A "sorok között", a valóság új neveinek hátterében állandóan ott érezzük a törekvést, hogy a vers kimondja a kimondhatatlant, megnevezze az elrejtett névtelent, hogy sejtéseink tárgyát és vágyaink végcélját formába zárja: megragadja önmagunk létéhez való viszonyunk értelmét! Már-már "isteni" feladat, sziszifuszi küzdelem, hiszen természetünknél, emberi esendőségünknél fogva úgy tűnik fel, éppen magunkról tudhatjuk meg a legkevesebbet, olyat, ami egyben bizonyosság! Ha a lírikus Ozsvald helyét keresnénk...? Költők és versek idéződnek fel bennem, hasonló célokból, mint ő, logikai módszerekkel és fogalmi úton keresik az igazat! Epikusán elemző szövegeket öntenek formába, gyakran formátlan, szabad társulásba kényszerítik őket, okos(kodó) monológokat, egyszemélyes párbeszédeket, leíró szövegeket írnak, amelyek a célszerű gondolkodás törvényeit követik és az ész parancsának engedelmeskednek. E versek tudós megállapításokat tesznek, korrekt tartalmuk talán megejti az észt, a szívet azonban eredménytelenül ostromolják, a lélek nem forrósodik fel általuk. (Petőfi mondta Goethéről, hogy a "szíve helyén békasó lakik.") Ozsvald verseiben alig van epikus elem, a benső logika szálait az intuíció ereje szövögeti, a fogalmi kötelékeket pedig képi átvittség és érzéki közvetettség sejtelmes erői bogozzák. Szív és agy együttesen vesz részt versei megértésében és befogadásukra a lélek mindig készen áll. Okos versek, bölcsek, s költőiek! Másokkal összevetve... De ne játsszuk ki egymás ellen a költőket, ne rendeljük alá és ne emeljük egymás fölé őket! Ozsvaldot olvasva úgy érezzük, hogy olyan dolgokat tudnak a költők, melyeket lassan már senki nem ismer, úgy látnak és éreznek (még mindig?), ahogy ma már nem szokás. Úgy szólnak, beszélnek, ahogy a mai ember már képtelen megítélni a dolgokat és vallani róluk. A költő magánya és elhagyatottsága, mely érzés ezen verseknek is vezérmotívuma, úgy tűnik fel, teljesen szükségszerű! Az igazság és szépség keresése korunk nagy hiánycikke, ám nélküle pedig mire mennénk? (Lám, már a kérdés is költői!) Pedig a költő igazságai nem megnyugtatók, feltett kérdései akár kétségbe is ejthetnének. Ozsvald Árpád költészetében nemzedékünk tesz számadást életútjáról és annak eredményeiről, s a végeredmény nem felemelő. Ez a nemzedék fiatalos hévvel eltemetett egy régi világot, melyet elődeitől örökölt, de nem tudott helyette újat építeni. Sorsa a történelem tehetetlen játékszere lett. Számos jót és szépet gondolt és igazat érzett, de az idő nem kedvezett neki, markából kihulltak "rézpénzei", csupaszon áll az "időtlen idő" ajtaja előtt. A versek megejtő szigorral figyelmeztetnek, hogy az "időtlen idő" egyszerű és meztelen, ám lényegi kérdéseket tesz fel számunkra, és jaj nekünk, ha nincs rá válaszunk. Bár: "Hiába szólsz" — figyelmeztet a költő. DUBA GYULA A HÉT 5
