A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-23 / 17. szám
Szerény, halk szavú, szinte suttog, mintha beszéd közben is óvni akarná a torkában megbúvó kincset. Mert bizony kincs van a torkában, négy és fél oktávnyi hangterjedelem. Kétségtelenül ritka jelenség, ennélfogva a jelenlegi magyar könnyűzenei élet egyik kuriózuma Zámbó Jimmy. Hogy milyen, amikor énekel, azt szinte mindenki tudja, de hogy milyen a magánéletben, azt már kevesen... — Gondolom a Zámbó Jimmyből csak a Zámbó az igazi... — Természetesen. A becsületes nevem az Imre, de nem nagyon szeretem. Amikor kint voltam Amerikában, a lányoknak nagyon eltorzult a szájuk, amikor kimondták, ezért inkább Imit mondtam, ők ezt úgy "visszhangozták", hogy Jimmy, és ettől kezdve már nem magyarázkodtam, maradtam Jimmy. — Látom nem egyedül érkezett, két csinos kísérője is van. Szereti a lányokat? Mit jelent Önnek a szerelem? — Természetesen szeretem a lányokat. Az életemet két dolog motiválja — a két fiam és a szerelem. — Ön nős? — Igen. Van két szép fiam, az egyik 12 éves, a kisebb pedig hét. A feleségem jogász, és amatőr módon sem zenél semmilyen hangszeren. Jelen pillanatban a nagyobb fiam az, aki foglalkozik a zenével, de nem játszik nagy szerepet az életükben, ugyanis én nem erőltetem. — Ez bántja Önt? Szeretné, ha zenészek lennének? — Azt hiszem, minden szülő szeretné, ha nyomdokaiba lépne a gyermeke, viszont én jól ismerem ezt a szakmát. Nagyon szépen csillog, csak sokat kell suvikszolni. — Ha valamilyen oknál fogva meg kellene válnia jelenlegi hivatásától, akkor mit választana? — Akkor az életemtől is meg kellene válni valamilyen szinten. Én négyéves koromban a mamám mellett a konyhában a söprűnyelet fogtam, és a seprűnyél volt a mikrofon. Becsuktam a szemem és több tízezren voltak körülöttem, úgy énekeltem. Mindig erre vágytam. — Elárulná a korát? — Hogyne, harmincnégy éves vagyok. — Sok szerelmes levelet kap? — Hála a jóistennek, igen. Az érzelmekkel nem szabad játszani. Az, hogy én nős vagyok, nem jelenti azt, hogy a lányok nem lehetnek belém szerelmesek, és nem jogosít fel arra, hogy én más érzelmeivel visszaéljek. A magam módján válaszolok, úgy, hogy az illető érzelmeibe ne tapossak bele. — Mondana valamit a pályafutásáról? — Hét és fél éves koromtól 10—11 éves koromig a Rádió Gyermekkórusában énekeltem, zenei általánosba jártam, utána zenei konzervatóriumot végeztem. Jelentkeztem a dzsesszakadémiára, azt is elvégeztem. — Zenekarban nem is játszott? — De igen, ezen is átestem. Nagyon sok zenekarban voltam billentyűs — az M hetestől kezdve az Universalig. — Hogyan került ki Amerikába? — A Fórum Szállóban volt az amerikai nagykövet bulija. Ott ismerkedtem meg egy házaspárral, akiknek Kaliforniában van egy klubuk. Elém tettek egy szerződést, amely három hónapra szólt, s ebből majdnem három év lett. 1988-ban jöttem vissza Amerikából. — Mit tart élete céljának? — Az elsőrangú célom az volt, hogy annak az országnak, ahol én születtem, megmutassam magam. Most Magyarországot szeretném "megmutatni", szeretném elérni, hogy egy szólista felkerüljön a világranglistára, a Bill World listára. — És ez az énekes Ön lenne természetesen? — Hát hogyne! — Mit csinál színpadra lépés előtt? Ön, lámpalázas? — Nagyon izgulok, még mindig lámpalázam van, de aztán ha a színpadon úgy érzem, hogy megérte az embereknek eljönni a műsoromra, akkor kezdek megnyugodni. A dalszövegeim arról szólnak, hogy békésebben éljünk, jobban figyeljünk oda egymásra. Ezt ugyanis elfelejtettük. — Önt a legnagyobb hangterjedelmű énekesként ismerik... — Négy és fél oktáv. Tenor beállítottságú énekes vagyok, Pavarotti a példaképem. Mielőtt színpadra lépne, megismertet a két csinos kísérőjével, Jutkával és Évával, akiktől az iránt érdeklődöm, van-e a művész úrnak rossz tulajdonsága. Mindketten nemmel válaszolnak, s én ezt azonnal elhiszem nekik. BEKE ISTVÁN
