A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-04-23 / 17. szám

Varjú János (balról) és Pósa Lajos

a mezőgazdaságban felszabaduló munkaerő máshol munkahelyhez jut, így elindulhat egy elvándorlási folyamat, amely nemcsak szociális, hanem etnikai összetűzésekhez is vezethet. Varjú János még azt sem tartja kizártnak, hogy a szlovákiai munkaerőfelesleg Németországban (a térség gazdaságilag legfejlettebb országában) talál munkalehetőséget, természetesen értékénél jóval olcsóbban, s végeredményben nem hazáját, hanem egy idegen országot fog gyarapítani.

Pósa Lajos szerint a csehszlovák mezőgazdaság évtizedeken át 'üvegházi körülmények között' létezett, a szövetkezetek és az állami gazdaságok vezetői felülről időben megkapták az utasításokat, hogy miből mennyit kell termelni, s azok voltak a legjobbak, akik a legszebb jelentéseket és kimutatásokat készítették. A jobban gazdálkodó üzemektől — kivált Dél-Szlovákiában — folyamatosan nagyobb nyereségeket yqntak el, így azok nem tudták kellőképpen fejleszteni a termelésüket. Másutt olyan területeket (erdők, hegyi legelők, rétek) is mezőgazdasági művelés alá vontak, ahol a terméshozamok eleve nem lehettek számottevőek.

A bankszakember szerint Csehszlovákia kettéválása nagyon komoly anyagi veszteségeket okozott mindkét oldalon, de különösen Szlovákiában. A szlovákiai mezőgazdaság korábban 15 milliós piaccal számolhatott, ez most 5 milliósra zsugorodott. A két országot elválasztó határ kézzelfogható valósággá lett, s ezt most a dél-szlovákiai magántermelők is a bőrükön érzik, hiszen árujuk sokkal nehezebben juthat el (ha eljut egyáltalán) a morvaországi és a csehországi vevőkhöz. Könnyen megeshet, hogy a primőröknek nem lesz piacuk, s az eddig ígéretesen fejlődő magángazdaságok egyik napról a másikra tönkremennek.

A mezőgazdasági nagyüzemeket egyszerre több csapás is sújtja. Meg kellene birkózniuk a transzformációval, hatékonyabbá kellene tenniük a termelést, s közben termékszerkezet-váltást is végre kellene hajtaniuk. Ugyanakkor tele vannak adósággal — vagy mert korábban kölcsönöket

vettek fel, vagy mert eladott termékeikért még a felvásárlók nem fizettek. Gyakori jelenség, hogy egy-egy szövetkezet azért nem tud fizetni, mert neki is sokan tartoznak. Pósa Lajos szerint a pénzforgalom megrekedt. Mindenki a bankokat okolja, és hiteleket szeretne, de hitelt csak az kaphat, aki nyereséggel kecsegtető elképzeléssel jelentkezik. Sajnos a tervezetek 90 százaléka nem reális, sőt mondhatni naiv. Arra viszont a bankszakember sem vállalkozott, hogy ötleteket adjon a jelenlevő szövetkezeti elnököknek és szakembereknek, mondván, hogy mindenkinek magának kell megtalálnia a megoldást. Több felszólaló is rámutatott arra, hogy sokszor csak annyi pénz kellene, amennyivel megvalósítható volna a legsürgősebb teendők (tavaszi munkák, az elromlott gépek javítása stb.) elvégzése, de az állam ilyesmire nem szívesen ad. A bankszakember replikája: a hitelek jelentős hányada így is olyasmire megy el, amely eleve ráfizetéses. Sokat segítene a csődtörvény hatályba lépése, mert ezáltal felszabadulhatnának a ma még lekötött pénztömegek, és a kormányzat is arra kényszerülne, hogy lépjen.

Sokan bírálták a kabinet koncepciótlan gazdaságpolitikáját, s bár jó szakembernek tartják a mezőgazdasági tárca irányítóját, egymaga képtelen ellensúlyozni kollégái tehetetlenségét.

Pósa Lajos szerint Szlovákia elegendő mezőgazdasági termékeket feldolgozó üzemmel és vállalattal rendelkezik, tehát nem a kapacitás bővítése a megoldás, hanem a mezőgazdasági termelés hatékonyságának a növelése és ezzel párhuzamosan a veszteséges üzemek felszámolása. Az egyes tulajdonformákat egyenrangúsítani kell, vagyis nem lehet az egyiket a többi rovására preferálni.

Többen úgy látják, nem eléggé hatékony a mezőgazdaság érdekvédelme és érdekképviselete. Különösen a helyi és regionális szintű érdekvédelemmel vannak gondok. Nagy előrelépés lehetne ezen a téren, ha falvainkban gazdakörök alakulnának, amelyek támogatnák a rászorultakat és közreműködnének az új, korszerű ismeretek terjesztésében. Összefogással talán a falusi turizmust is fel lehetne lendíteni, de ez a kérdés már túlmutat a mezőgazdaság keretein, hiszen ehhez szükség volna az úthálózat és az infrastruktúra fejlesztésére, a műemlékvédelem és a környezetvédelem nagyobb méretű támogatására is. Sajnos a kormányzat csak rövid távon képes gondolkodni, ráadásul az egyes tárcák között nincs kellő összhang, így kérdésessé válik, hogy egy-egy sikeres kezdeményezés követőkre talál-e majd.

A szakemberképzés is komoly gondokkal küzd. Korábban számos diák költségeit egy-egy mezőgazdasági nagyüzem fedezte, ma már egyré többen ilyen háttér nélkül kénytelenek tanulni, a velük kapcsolatos kiadásokat az oktatásügyi tárca vállalta magára, de a fejkvóták csökkentek, így az iskolák anyagi gondokkal küszködnek. Egyre apad a szakma iránt érdeklődők száma. Bugyi István szerint sokat segítene, ha az iskolák saját bevételi forráshoz jutnának (pl. a tangazdaságokban megtermelt árut értékesíthetnék, de ezt nem úgy adóztatnák, mintha vállalkozás volna), emellett szükség volna a középfokú szakemberképzés egységesítésére és reformjára is.

A vita élénk volt, és számos pengeváltásra is sor került. Egyik-másik vélemény azt tükrözte, hogy a régi beidegződések még működnek bennünk, felülről várjuk a megoldást (esetleg az utasítást), ahelyett, hogy önállóan döntenénk és lépnénk. Pósa Lajos tanulságos esetet említett. Egy amerikai bankszakember Szlovákiában járva meglepődve konstatálta, hogy itt mindenki arra vár, hogyan dönt a kormány, ahelyett, hogy maguk döntenének, és ezzel kényszerítenók a kormányt arra, hogy a megfelelő irányba lépjen.

Hosszan sorolhatnám még a vitában elhangzott érdekes és figyelemre méltó megjegyzéseket, de a szűkre szabott terjedelem miatt már csak két megállapításra térnék ki. Varjú János említette, hogy milyen fontos a fajtavédelem és a jó minőségű szaporítóanyag biztosítása. Az igaz, hogy pl. a vetőmag kb. hússzor drágább, mint a megtermett gabona, de ennek ellenére sem szabad az olcsóbb megoldást választani, mert lényegesen többe kerülne az a veszteség, amelyet a nem kellő minőségű szaporító anyag okozna.

A másik észrevétel a környezetvédelemmel és biotermékekkel kapcsolatos. Csak azok a mezőgazdasági termékek lesznek exportképesek a jövőben, amelyeket nem szennyezett környezetben és különböző vegyszerek alkalmazása nélkül állítottak elő. A termelés mennyiségét úgyis csökkenteni kell, ezért kézenfekvő, hogy az élelmiszereink minőségileg kifogástalanok legyenek.

Úgy érzem, az ipolysági tanácskozás hasznos volt, annak ellenére, hogy a résztvevők szinte kivétel nélkül nagyon borúlátóan ítélték meg a mezőgazdaság helyzetét, és aggodalommal tekintenek a jövőbe. Nyugtalanítja őket az ország belpolitikai helyzete, és nyomasztó az a tudat is, hogy a világ gazdasági válsággal küzd, s a regresszió még sokáig elhúzódhat.

LACZA TIHAMÉR (A szerző felvételei)

A HÉT 15

\