A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-16 / 16. szám
MINERVA Pillantás a hídról (Gondolatok Markusovszky Lajos halálának 100. évfordulóján) A híd, melyről e sorok írója hordozza körbe aggódó tekintetét, nem az Arthur Miller-i híd. Azon hidak egyikéről van szó, melyekről az elmúlt negyven évben oly sok dagályos, fennkölt nyilatkozat állította: ezek a hidak nem elválasztanak, hanem összekötnek. Képzeletbeli hidunk egyik pillérét a magyar, a másikat a szlovák orvostörténészek építgetik. A két pillér közti ívet azok a Szlovákiában élő magyar nemzetiségű kutatók vannak hivatva fenntartani, akik mindkét nyelv birtokában mind a magyarországi, mind a szlovákiai hídfőknek megbízható, tartós építőelemeket tudnak szállítani. Ez a hídszerep, melyet a szocialista korszak kultúrpolitikája több tekintetben lejáratott, orvostörténelmi vonalon a hatvanas években egyértelműen pozitív szerepet töltött be a két szomszéd ország kapcsolatában. A két hídfő tartós, megbízható összeköttetésének igénye 1965 tavaszán, Markusovszky Lajos születésének 150. évfordulóján fogalmazódott meg. Ekkor a Csehszlovák Orvosi Társaság és a Magyar Orvostörténelmi Társaság közös tudományos üléssel tisztelgett Markusovszky emléke előtt. A megemlékezés fontos mozzanata volt egy emléktábla elhelyezése Markusovszky csorbái szülőházán. A fekete márványtáblán szlovák s magyar szöveg hirdeti, hogy "itt született dr. Markusovszky Lajos 1815— 1893, a magyar orvostudomány és egészségügy kimagasló egyénisége". Az 1965. május 7-én Uj-Tátrafüreden megtartott tudományos ülésen a pesti Trencséni Tibor orvostanár a következőket mondta: "Itt élünk egymás szomszédságában, és csak nagyon keveset tudunk egymás kultúrájáról és még kevesebbet egymás orvosirodalmi munkásságáról." A baj felismerése mindig is a gyógyítás előfeltétele, kezdete. Trencséni kórisméje megadta az első gyógyító impulzust a magyarországi és szlovákiai orvosirodalom, orvostörténet-írás között addig létező közöny, érdektelenség feloldásához. Már 1966- ban két jeles magyar orvostörténész, Schultheisz Emil és Tardy Lajos ír tanulmányt a Szlovák Tudományos Akadémia által gondozott Z dejín vied a techniky na Slovensku című sorozat IV. kötetébe. A nagyszombati orvosi kar történetének szentelt VI. kötetben pedig a már említett szerzőpároson kívül további neves magyar szerzők, mint például Magyarország első női fizikaprofesszora, M. Zemplén Jolán vagy a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár tudományos főmunkatársa, Antall József — ma Magyarország miniszterelnöke —, jelentetnek meg egy-egy tanulmányt. Az ez idő tájt megszületett szlovák orvostörténeti monográfia,' a Mária Bokesová-Uherová által írt Zdravotníctvo na Slovensku v období feudalizmu (1973) bőségesen és tárgyilagosén hivatkozik a magyar orvostörténet-írás forráseűra és a kortársi publikációkra is. A két orvostörténeti műhely közti kapcsolat tartásában, a "hídszerep" ápolásában elévülhetetlen s mindmáig kellően nem becsült érdemeket szerzett egy pozsonyi kutató, dr. Duka Zólyomi Norbert (1908—1989). A nyolc nyelven publikáló, Weszprómi-díjas orvostörténész igazi európai, nacionalista elfogultságtól mentes szellemet képviselt, s munkásságával mind a magyar, mind a szlovák orvostörténet-írásban maradandót alkotott. írásai megjelentek a már említett szlovákiai tudománytörténeti sorozatban csakúgy, mint a Bucfapesten szerkesztett, nemzetközi jelentőségű Orvostörténeti Közlemények vagy a Markusovszky alapította Orvosi Hetilap hasábjain. Nem Duka Zólyomi Norberten múlott tehát — aki nyugdíjbavonulása után is, betegen is tovább kutatott, és publikált, s aki e sorok írójának orvostörténészi "szárnypróbálgatásait" atyai gonddal s mesteri szakértelemmel figyelte, irányította —, hogy a nyolcvanas évekre az aktív, mindkét fél számára gyümölcsöző együttműködés megszakadt. Mintha az addig szilárd, megbízható hidat valakik a párkányi Mária-Valéria híd sorsára juttatták volna. Megszűntek a kölcsönös, egymás szaklapjaiban való publikálások. A nyolcvanas évek végére örvendetesen megszaporodott szlovák orvostörténeti munkák szerzői — s ez már kevésbé örvendetes, sőt, aggasztó — teljesen figyelmen kívül hagyták magyarországi kollégáik kutatási eredményeit. Nemcsak a kortársakat nem idézik, hanem a múlt századokban magyarul, latinul vagy németül megjelent s közös múltunk orvos- és művelődéstörténeti forrásainak Szlovákiára vonatkozó tényeit sem ismerik (?), munkáikban azokra nem hivatkoznak. Elismerjük: minden ország kutatójának elperelhetetlen joga, hogy saját koncepció s történelemfilozófia szerint írja meg régiója történetét. Az eddigi kutatások eredményeit azonban, mégha azok másik ország területén, más nyelven is születtek, figyelmen kívül hagyni nem lehet! Különösen nem lenne szabad ignorálni a faktográfiai, az objektív tényeket, kronológiai, bibliográfiai adatokat közreadó összefoglaló munkákat, lexikonokat, monográfiákat. Ezen adatok, kutatási eredmények felhasználásának előfeltétele természetesen a magyar nyelv megbízható ismerete vagy ennek hiányában a "hídszerepre" kárhoztatott (?), predesztinált (?) magyarul és szlovákul egyaránt jól tudó szlovákiai magyar kollégák bevonása az ilyen jellegű kutatásokba, anyaggyűjtésbe, publikáció-előkészítésbe. Ellenkező esetben, azaz ha a magyarul nem tudó szlovák orvostörténész szótár segítségével (?) próbál eligazodni például a reformkori magyar orvosi szakkifejezések között, vállalkozása csak úgy végződhet, mint a Lekári a spoločnosť v 19. storočí na Slovensku (Orvosok és a társadalom Szlovákiában a XIX. században) című monográfia írójáé, Ján Junasé — a könyv az Osveta Kiadó gondozásában jelent meg 1990-ben. 1845-ben A mirenyról értekezett a pesti orvosi fakultás egyik, a mai Szlovákia területéről származó hallgatója. Junas nem tudott mit kezdeni a mai nyelvből már kiveszett mireny, azaz arzén kifejezéssel, s ezért a hozzá hasonló szótárbeli alak, a mirigy alapján így fordította le könyvében az említett értekezést: O zľazách. S valószínűleg hasonló módon lett az álízmerevedésből, azaz a nem valódi, tehát ál merevségből a szlovák monográfiában "zmeravenie čeľuste", azaz állmerevedés, a reformkor közismert, Bugát szerkesztette lapjából, az Orvosi Tárból "lekáreň" — tár mint tár... —, és sorolhatnánk tovább a szerző fordító-ferdítő hőstetteit. Monográfiája címéből kiindulva indokoltan tételeznénk fel, hogy a mű forrásjegyzékében sok magyarországi) szerző, folyóirat nevével találkozunk majd. Nos, a Junas által forrásként használt 58 folyóiratbeli tanulmányból csupán 1 német — magyar egy sem —, az idézett 94 könyv között pedig 1 német és 3 magyar mű található csupán. Ez utóbbiak egyike a Magyar Életrajzi Lexikon I. kötete. Hogy az 1990-ben már régen hozzáférhető II. (és a III. kiegészítő) kötetet miért nem használta a szerző — örök rejtély marad. Junas könyve még a “bársonyos forradalom" előtt íródott — mondhatnánk —, a régi értékrend szerint. Sajnos, azóta jelent meg újabb monográfia is, 1991-ben a Cíger-Pogády filozófus-lélekgyógyász kettős tollából. A Duševné zdravie v tisícročí Slovenska (A lelki egészség Szlovákia ezredévében) című kultúrtörténeti és orvostudományi áttekintés a "hétfájdalmú" Szlovákia ezredévének történetében tallózik — megintcsak a magyar(országi) irodalom ignorálásával. A 236 irodalmi hivatkozás között mindössze 5 magyar nyelvű forrás akad, a "legfrissebb" közülük 1910-ben jelent meg. Az 1910 és 1988 közti évekből a szerzők nem találtak (?) egyetlen idézésre, említésre méltó magyar tanulmányt, monográfiát, amely állításaikat alátámaszthatná, netán amely vitára, ellenvéleményre késztette volna őket? Úgy tűnik, az 1965-ben a Markusovszkyévforduló gerjesztette pozitív kapcsolatteremtés, az akkor kiépült "híd", ma, egy újabb Markusovszky-óvforduló idején csak szép emlék. Pedig Markusovszky életműve mindkét hídfő által elismert, nagyra becsült. A nem orvostörténész olvasó számára hadd idézzük fel tömören e nagy orvosegyéniség életútját. Markusovszky a Uptó vármegyei Csorbán (Štrba) született 1815. április 25-én. Atyját, aki protestáns lelkész volt, korán elvesztette, így tanulmányait csak nehezen, nevelősködést vállalva tudta befejezni. 1844-ben szerzett orvosi oklevelet a pesti orvosi karon. Rövid bécsi gyakorlat után a kor legjobb magyar sebésze, Balassa János segédje lett Pesten. 1848-ban habozás nélkül a forradalom oldalára állt. Honvédorvoskónt ő 14 A HÉT
