A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-16 / 16. szám
FIGYELŐ látókörünk tágítása céljából nagy szükség lenne a népfőiskolákra. Sajnos, nálunk ez a mozgalom egyhamar nem fog kibontakozni, főleg a rettenetes gazdasági helyzet miatt. Ezért is örülünk, hogy átutazhatunk Sopronba. A tudásgyarapitás mellett saját szempontomból azt is nagyon fontosnak tartom, hogy az egyéves bentlakásos képzés önállóságra, önismeretre nevel minket... ugyanis egyszem gyerekként eléggé elkényeztettek, ideje, hogy végre a saját lábamra álljak. 4. — Az egyéves oktatásra szívem szerint jelentkeznék, eszem szerint viszont nem. Hiszen ha egy évre megszakítom egyetemi tanulmányaimat, kiesek a tananyagból. Ha pedig az egyetem elvégzése után jelentkezem Sopronba, akkor az elhelyezkedésnél tolok ki magammal. Ugyanis a kommunista időkban évente csak öt-hat embert vettek fel teológiára, a rendszerváltás óta viszont már százas létszámú évfolyamok is vannak, tehát gondot okoz az álláskeresés. így még nem döntöttem el, hogy mitévő legyek. A két-három hetes kurzusokra eljövök, ha anyagi helyzetünk lehetővé teszi. TÖRÓCSIK JÁNOSNÉ (Magyarország), a Kazincbarcika melletti Jákfalva egycsoportos óvodájának vezető óvónője: 1. — A főiskolák évente rendeznek intenzív továbbképzést diplomamegújítás céljából az óvónők részére. En egy ilyen képzésre jöttem Sopronba, ahol Rónai Judit beszélt nekünk Németh László eszméiről, a hajdani népfőiskolákról, és felhívta a figyelmünket e mozgalom újjáéledésére. 2. — Azelőtt még sosem hallottam erről a szokatlan oktatási módszerről, ezért konkrét elképzelésem nem volt róla. Azután a számunkra küldött meghívóból kiderült a részletes program. Egyaránt vonzottak az érdekes előadások, kézműves foglalkozások, vita- és folklórestek, ezért ideutaztam. Ittlétem során csak pozitív élményekben részesültem. Például megismertem más tájakon élő fiatalok életfelfogását, kultúráját, új barátokra tettem szert. Ezek után még nyilvánvalóbb számomra, hogy teljesen mindegy, ki melyik nemzethez tartozik, csak EMBER legyen minden körülmények között! 3. — Egyrészt abban látom a népfőiskolák feladatát, hogy megtanuljuk tolerálni egymás másságát. Másrészt aprólékosan megismerhetjük önmagunkat, képességeinket, hiszen valamiben minden ember tehetséges. Ennek az önismeretnek érzem egyre nagyobb szükségét, mert elvégeztem a gimnáziumot, a főiskolát, férjhez mentem, és már-már úgy tűnt, hogy ezután csak a taposómalom — a monotónia következhet. De ez nem igaz! Bár a többi résztvevő általában fiatalabb nálam, ez engem csöppet sem zavar, hiszen pár évvel ezelőtt még nem nyílt számunkra ilyen lehetőség. Közép-Európában azért van manapság nagy szükség a népfőiskolákra, mert megtanítanak minket együttgondolkodni, kifejezni a saját véleményünket, hiszen ez idáig csak központilag irányítottak, utasítottak bennünket, ami gátolta az egyéniség kibontakozását. Tudod, ón már abban sem vagyok teljesen biztos, hogy óvónőként adhatom ki magamból a maximumot. Lehet, hogy más területen még többre lennék képes. Keresem az igazi énemet, mert az embernek csak azzal érdemes foglalkoznia, amit szívvel-lólekkel tesz. Itt, az Akadémián az ÉLETRE nevelnek bennünket, és hazatérésem után megpróbálom az elsajátítottakat kamatoztatni. 4. — Szeretnék jelentkezni az egyéves képzésre is, de ezt még meg kell beszélnem a férjemmel. Ha ő beleegyezik, akkor veszek ki fizetetlen szabadságot, és eljövök. Ha ebbe nem egyezik bele a munkaadóm, akkor állást változtatok, hiszen óvónőként még másutt is el tudok helyezkedni. A rövid távú képzésekre biztosan eljövök. ÁCS KRISZTINA (Felvidék), a komáromi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium negyedikes tanulója: 1. — A gimnázium folyosóján diáktársaimtól hallottam arról, hogy lesz egy rendezvény, amelyre nyolcvan norvég fiatal is érkezik. Tulajdonképpen ez vonzott, hogy őket és szokásaikat megismerjem. Akkor még nem sejtettem, hogy sokkal többet kapok ettől a pár naptól. A népfőiskolái mozgalomról azelőtt még sosem hallottam. 2. — Az elmondottakon kívül még arra számítottam, hogy megismerkedhetek néhány erdélyi és vajdasági fiatallal, akikkel közös programokon vehetünk részt. Az eltelt idő alatt nagyon jól éreztem magam. Végre konkrét elképzelésem van a népfőiskolái mozgalomról. Csodálom Rónai Judit munkásságát, mivel ő a mozgalom örökmozgó főszervezője. Nagyszerű dolog, hogy végre ilyesmi is kibontakozhat tájainkon. 3. — Jelentőségét abban látom, hogy biztosítja Magyarország megújhodását— az ezredvégi nemzedékváltást. Egy bizonyos időn belül el tudjuk érni, hogy a magyar nemzet is felsorakozhasson az európai nemzetekhez, az ún. Európai Házhoz. Gondolkozni fogok azon, hogy én mit tehetnék e mozgalom kibontakozásáért odahaza. 4. — Az egyéves képzésre mindenképpen el szeretnék jönni, mert számomra vonzó témaköröket ölel fel. Állítólag külföldi továbbtanulást is lehetővé tesz, és én a sikeres érettségi után az Egyesült Államokban szeretnék újságírást tanulni. A rövidebb tanfolyamokra is eljövök. MISKÓ ILDIKÓ Fotó: a szerző HOGYAN ÖLJÜK MEG MAGUNKAT? Popper Péter, a nagysikerű Beszélgessünk! című rádióműsor egyik pszichológus házigazdája Hogyan öljük meg magunkat? címmel a közelmúltban ún. pszichosztorikat és egyéb írásokat tartalmazó könyvet jelentetett meg. Ebben olvasható egy, a hinduizmus lélektani hatásait kutató hosszabb lélegzetű cikke is. Mivel a téma egyre népszerűbb az európaiak körében, hadd álljon itt néhány, általam legfontosabbnak ítélt gondolata! Az Indiában szerzett személyes tapasztalatok összegzésére vállalkozó Popper bevezetőjében arra hívja fel a figyelmet: ha az európai művelődési körből érkező ember nemcsak felszínes benyomásokkor kíván telítődni, hanem jó, ha eltávolodik a luxusszállodák környékéről, s megpróbál maga is részt venni az indiaiak hétköznapi életében. Popper megfigyeléseinek középpontjában a lelki működésnek olyan zavarai álltak, amelyek mögött nem ismerhető fel betegség. Ezek megértéséhez azonban nélkülözhetetlen a társadalom lélektani hátterének és kulturális környezetének az ismerete. Elsőként a reinkarnációba vetett hit kérdését vizsgálta. “A karma tana szerint az ember életének legfőbb eseményeit előző életének megoldatlan vagy erkölcsileg rosszul megoldott helyzetei határozzák meg azzal a céllal, hogy a mulasztásokat vagy az erkölcsileg helytelen cselekedeteket helyrehozzák, kiegyenlítsék." Röviden tehát azt állítja, hogy életük mostani alakulását előző életük határozza meg. A reinkarnatív életszemléletből következően mélyen elítélik az öngyilkosságot, amelyet értelmetlen tettnek is minősítenek, hiszen az nem szabadítja meg az embert semmitől, sőt, következő életébe is átviszi a számára másként megoldhatatlan helyzetet. Ugyanez érvényes az indiai börtönlakók gondolkodására is: minél többet levezekelnek erkölcsi felelősségükből ebben az életben, annál kevesebbet kell átvinniük a következő inkarnációba. Ezzel a szemlélettel függ össze az indiai ember hatalmas tűrőképessége, amely egyrészt a haladás kerékkötője, másrészt viszont ezzel magyarázható a tömeges nyomor elviselése. Jelentős különbség mutatható ki az indiai és az európai ember időérzékelésében is. Amíg számunkra a véges élet tudata korlátok közé szorítja az idő múlását, ezért szakadatlanul időzavarban szenvedünk, miközben esemény- és ólményigényeink állandóan növekednek, addig a reinkarnatív szemlélet a végtelen idő élményével párosul, lassúbb életritmust, kisebb élmény- és eseményéhséget eredményez. Míg az európai ember életének értelmét teljesítményeiben látja, az indiai ember az erkölcsi előrehaladásában. Hangsúlyt fektet a szemlélődésre, a beszélgetésekre, a pihenésre, a lelki egyensúlyra, a harmóniára és a jó közérzetre. Köztudomású, hogy Indiában nem létezik szabad párválasztás, a házastársakat a szülők választják anyagi és kasztszempontok alapján. (A kaszt olyan zárt társadalmi csoport, amelyet meghatározott foglalkozás és közös származás egyesít.) Az új pár a férfi családjának részévé válik, házasságuk végleges kötődést jelent. A férfi-nő kapcsolatában a vágyakat, az érzelmeket erősen elfojtják, a társadalom hagyományai azonban olyan erősek, hogy mindez mégsem vezet neurózishoz. Az ilyen közegben megszületett gyerekekkel szemben nagyon kevés agresszivitás tapasztalható, sőt a nagyon is befelé élő családban sokat foglalkoznak az apróságokkal, teljes érzelmi biztonságot nyújtva számukra. "Indiában a tekintélyi elv természetesként átélt elv, ezért erőszakos eszközökre nincs szükség, tehát a gyerekekkel való bánásmód is szelídebb, türelmesebb." Az öregedés kapcsán is jelentős nézetkülönbségeket mutat az európai és az indiai felfogás. Amíg számunkra az öregedés folyamata egyértelműen kudarcélmény és az önértékelés csökkenésével jár, addig Indiában természetes folyamat a halálra való tudatos felkészülés, a halál ténye ezért sokkal kevésbé rémületes. Az indiai ember életkorával egyenes arányban növekszik a mások iránt tanúsított tisztelete, ezért esetükben az öregedés lelkileg sokkal elviselhetőbb folyamat. ZSEBIK ILDIKÓ A HÉT 5
