A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-16 / 16. szám
már náluk, köztük Václav Havel, Csehszlovákia "utolsó" köztársasági elnöke. A szakmai dolgokról viszont a barlang gondnokától, Dušan Macko úrtól érdeklődjünk— javasolta Bányászná... Tanácsát elfogadtuk, és a vendéglőből átsétáltunk az út túloldalán lévő impozáns bejárati épületbe. Bizony gond volt eltalálni, hogy melyik ajtó nyitható a sok közül, de azért bejutottunk. A tágas előcsarnokban bőven volt látnivaló is, leletek, kőzetek; magyarázatok a cseppkőbarlang jelentőségéről, de elbűvölt a cseppkővirágok szépsége: még a felszínen, a vitrinekben is mutatósak. A gondnokot munkában találtuk; ezúttal a festőknek segített, de kérésünkre nyomban a rendelkezésünkre állt. Mindjárt bevezetőül elmondta, hogy a cikkíró kínos helyzetbe hozta a barlang dolgozóit. Egyes jelenségek, mint a felszíni sózás és a trágyaló kihordása kétségtelenül árt a barlangrendszereknek, ám ma már nem szükséges a mezőgazdászok előtt sem prédikálni arról, hogy gondatlanságból a természeti értékeinket pusztítanánk és évezredek folyamán kialakult képződményeket tennénk tönkre. Védett természeti értékeinkről van szó, így a barlangpusztító, felszíni eredetű ártalmaktól védenünk kell barlangjainkat. Sajnos a karsztvidékeken nagyon könnyen jelentkeznek a felszíni hatások. De van még egy veszély, amely a világ minden cseppkőbarlangjára kedvezőtlen hatással van; ez a lámpafóny. A mesterséges fény hatására megkezdődik a primitívebb növények megtelepedése, különböző mohák lepik be a cseppköveket, amit "lámpaflórának" is neveznek. Ellene csak úgy védekezhetünk, ha csökkentjük a fényforrások erejét és a megvilágítás idejét. Erről viszont nem írtak, hanem gondatlansággal vádolták a barlang dolgozóit is. A gondnok úr még megemlítette, hogy a szóbanforgó lapnak megküldték tiltakozó válaszukat és kérték közlését, ami ha nem történik meg, akkor bírósághoz fordulnak jogorvoslásért. Egyszerűen arról van szó, hogy a cikkíró felsorol néhány nevet, ám éppen azokkal nem beszélt, akik a cseppkőbarlang létéért, védelméért felelősek. Talán majd nyáron kedvezőbb lesz a hangulat Domicán, az érdeklődők, turisták feledtetik a téli gondokat, és a hóolvadás után is tiszta marad a patak karsztvize. MOTESIKY ÁRPÁD Aki Helembán lelt otthonra A BÁNSÁGHI FESTŐMŰVÉSZ-DINASZTIA BEMUTATKOZIK Ez év február 28-án a Honti Galéria termeiben a képtár, a budapesti Falufejlesztési Társaság és a két unoka rendezésében kiállítás nyílt Bánsághi Vince (1881 —1960) festőművész alkotásaiból. A kiállítás március végéig volt Ipolyságon, utána pedig az Ipoly mente több községében: Szálkán, Helembán, Ipolybalogon és Párkányban is láthatja a képeket a szépművészet iránt érdeklődő közönség. Ebből az alkalomból szeretnénk bemutatni ezt a festőművész-dinasztiát. Bánsághi Vince 1881. december 27-én született Resicán (Románia). Gépészmérnök szeretett volna lenni, de anyagiak hiányában csak a resicai vasgyár géplakatosi iskolájában tanulhatott. 1899- ben már mint műszaki hivatalnok dolgozott. Egyedüli szórakozása a rajzolás volt. Minden szabad percét a rajzolásra fordította, később már festett is. Szüntelenül kísértette a vágy, hogy a festészet területén mélyebb tudást és tapasztalatot szerezzen. Takarékoskodott, hogy tanulmányait folytathassa. Szülői támogatásra, a népes család miatt (heten voltak testvérek) nem is gondolhatott. 1905-ben végre megvalósulhatott régi vágya: volt rajztanára ajánlólevelével Budapestre utazott, ahol beiratkozott a festőakadémiára. Első profeszszora, Zemplényi Tivadar ajánlásával került tovább Ferenczy Károly professzorhoz, akitől a figurális festészet alapjait sajátította el. Az ebben az időben született jobb képeit egy budapesti műkereskedő, Perl Henrik vásárolta meg. 1908- ban a "Nemzeti Szalon" művészegyesület nemzetközi kiállítást rendezett, amelyen a műkereskedő a szerző tudta nélkül kiállította egyik téli képét. A festménynek nagy sikere volt, s ezen felbuzdulva a művész már maga is küldött képeket a Műcsarnok kiállításaira. Képeit elfogadták, majd az egész kiállítást elküldték Münchenbe. Itt a sajtó már dicsérettel írt műveiről. E kezdeti sikerek után a Budapesti Képzőművészek Egyesülete felvette tagjai sorába, és 1908-tól szinte minden műcsarnoki és nemzeti szaloni kiállításon szerepeltek a képei. Bánsághi ebben az időben már rendszeresen járt Helembára festeni és pihenni. 1911-ben megnősült. Feleségében a művészet iránt rajongó és a művészeti elkötelezettséget megértő társra talált. Később tanulmányútra indult Párizsba, ahol a JULIEN Akadémián Henri Royer és Marcel Bachet professzoroknál tanult. Párizsban főleg városképeket, utcákat és tereket festett. Részt vett a "Grand Salon" kiállításán is. Párizsból hazatérve sikerrel rendezte meg első önálló kiállítását. Ebben az időben költözött feleségével, szüleivel és a család többi tagjával együtt Helembára. Közvetlenül az 1914-es világháború kitörése előtt Helemba közelében telket vásárolt, és családi ház építésébe kezdett. A világháború kitörése után bevonult katonának, s mint katonai festő működött. A háború után visszatért Helembára, ahol a négy évvel ezelőtt elkezdett házépítést folytatta, és néhány év múlva be is fejezte. Akkoriban csak "mellékesen" festett képeket, mert a fizikai megterhelés kimerítette. Ehhez még hozzájárult a nagy család — szülei, húga árvái, felesége és két gyermeke — fenntartásáért folytatott állandó küzdelem is. Földet művelt, gazdálkodott, kertészkedett és méhészkedett. Az első Csehszlovák Köztársaság megalakulása után továbbra is Helembán (akkor már Chľabán) maradt. Az új hazában is sikerült kapcsolatokat teremteni a művészekkel és egyesületekkel. Belépett a képzőművészek egyesületébe, ám az ott tapasztalt széthúzások miatt ki is lépett belőle. 1926-ban megkapta a csehszlovák állampolgárságot, és munkáit kezdte itthon is kiállítani. Sok helyen volt kiállítása — Pozsonyban, Zsolnán, Kassán, Ungváron, Losoncon, később a morva és cseh vidékeken is. A brünni kiállításon az Ipari Palota igazgatója maga ajánlotta föl, hogy a jövőben náluk állítson ki. Pozsonyban háromszor volt önálló kiállítása. Prágában 1929-ben, a Rudolfinumban állították ki festményeit, de bemutatkozott Liberecben (1932), Ústí nad Labemban (1933) és České Budéjovicében (1934) is. Jó portréfestő volt, s a csehországi vállalkozók, gyárigazgatók megrendelésein kívül az esztergomi Egyházi Képtár számára is festett három kanonoki portrét. Említésre érdemes, hogy 1940- ben a budapesti Szépművészeti Múzeum vásárolt a nemzeti szalonbeli kiállításáról egy Téli tájképet, 1941-ben pedig ugyancsak a Szalonból vette meg a Székesfővárosi Múzeum a festő Esztergomi látképét. 1952—53-ban a kéméndi templom részére három nagyméretű oltárképet is festett, de a szálkái templomban is találkozunk műveivel. Sajnos sok jelentős műve (amelyeket úgy őrzött mint különösen értékes festményeket művészi működésének különböző szakaszaiból) a második világháború harcai alatt elvesztek vagy megsemmisültek. Hasonló sorsra jutottak feljegyzései is az egyes kiállításokról és képeiről. Sokféle témát festett: portrékat, figurális jeleneteket, csendéleteket, enteriőröket, de legjobban a tájképeket szerette. Főként a napsütötte havas vidékeket, az Ipolyt, a Dunát, valamint a hegyek koszorúzta tájakat kedvelte. Leginkább olajfestékkel festett vászonra. "Sem akvarellel, sem pasztellel nem értem el soha olyan dús színeket, olyan levegős képeket, mint amelyek az olajfestményeimet olyan jellegzetessé teszik" — vallotta be egyszer. Visszavonulva Ipoly-parti magányába, a lírai szépségű szelíd környezetben gyönyörködve alkotta műveit. A Csehszlovák Képzőművészek Szövetségének Szlovák Szekciója a művész 75. születésnapja alkalmából műveiből Pozsonyban gyűjteményes kiállítást rendezett. 79 évet élt. Fia, Tibor, (szül. 1919) autodidakta festő, 40 éves mérnöki pályafutását követően a gyermekkori hajlamnak engedelmeskedve életét teljesen a rajzolásnak és a festészetnek szenteli. Önálló kiállítása volt Oranban (Algéria) 1983-ban, majd osztrák és svájci festőkkel együtt állított ki Kirchfeldben (Ausztria) 1984-ben. Az idősebb unoka, Péter (szül. 1950) festőművész. Tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán 1981-ben fejezte be. A fiatalabb unoka, Tibor (szül. 1953) a Magyar Képzőművészeti Főiskola elvégzése után tanárként dolgozik Budapesten. Az unokák nagy tisztelete és szeretete, amellyel nagyapjuknak adóznak, tette lehetővé, hogy az egész Ipoly mente megismerje azt a rendkívüli tehetséges művészt, aki messzi Resicáról elindulva képes volt új otthont teremteni nemcsak családjának, hanem szüleinek is, az Ipoly partján, s e táj szeretetét még unokáinak is át tudta adni! Életére Cicero szavai illenek: "Az elismerés az erényes élet jutalma." DANIS FERENC A HÉT 3
