A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-03-26 / 13. szám
KILÁTÓ III 1993. február 22. A rádióhírekben csak egy mondat: A dalmát fronton viszonylagos nyugalom volt, csak a szerb tüzérség lőtte Biogradot. "Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent..." ismételgetem magamban az ismert Radnóti-sort. Egy óra múlva a bemondó ismét csak ennyit közöl: a szerb tüzérség... Vajon hova csapódtak be a lövedékek, nem ért-e embert, házat, hajót találat? Barátaink háza a Benkovac felé vezető út mellett, a város szólón áll. A támadás feltehetően ebből az irányból érkezhetett. A Biogradtól pár kilométerre levő Benkovac, Obrovac települések már a szerb kézen levő Krajinához tartoznak. Két évvel ezelőtt az obrovaci és a benkovaci szerbek még Biogradba jártak dolgozni, bevásárolni. A szerb és a norvát gyerekek együtt jártak az obrovaci főtéren álló új iskolába, a férfiak együtt iszogattak a kocsmában. Lesz-e behe a dalmát tengerparton? Szeptemberben, amikor "viszonylag nyugalom" uralkodott a frontokon, lemereszkedtünk Biogradba. Az udvaron, a szőlővel befuttatott lugas alatt beszélgettünk. A háziasszony töltött polipot és fokhagymás lében főtt rákot tálalt fel. Ebéd után a háborúról folyt a szó. Barátunk a pár kilométerre levő krajinai állapotokról beszólt. A szerencsétlenek akkor még el voltak vágva Szerbiától is, utánpótlás, élelem sehonnan sem érkezett. A szerb fegyveresek az egyik faluban 70 embert lőttek halomra, mert nem tudtak nekik élelmet szerezni. Szerencsénk volt, jegyezte meg barátunk, hogy az úton nem találkoztunk Benkovácról kitörő, mindenre elszánt, óhségüzte fegyveresekkel. Néhányan már megadták magukat, átvergődtek a két felet elválasztó, sűrűn aláaknázott erdőn. Az aknák szinte naponta szedik áldozataikat. A minap is aknára futott egy traktor. Senki sem tudja pontosan, hova helyezték az aknákat, rakta őket szerb, horvát fejetlenül. "A krajinai szerbek árulók" — veti közbe barátunk lánya. Egy közös ismerősünkről, egy szerb orvosrol beszól, aki a háború kitörése után is Biogradban maradt. Tovább dolgozott a kórházban, semmi bántódása nem esett. Egy nap azonban eltűnt, kiderült, hogy ő adta a jelzéseket a Biograd fölötti dombokat kezükben tartó szerbeknek, hogy hova irányítsák az aknavetőket. Ténykedésének meg is lett az eredménye, a szerbeknek kis híján a kórházat is sikerült romba dönteniük. Miután a család többi tagja dolga után nézett, barátunk a várost ért utolsó támadás alatt átélt szörnyűségekről mesél. "Még a kutyánk sem bírta elviselni" — jegyzi meg — megőrült és egyszerűen megdöglött." Három napig éjjel-nappal lőttek a várost. A ház mögötti fenyőfát kettészelte egy becsapódó akna, a szomszéd ház tetejét is levitte, a kikötőben (marinában), ahol a mi kis hajónk is horgonyzott, több hajó elsüllyedt, az ő hajóját is átlyukasztotta egy repesz, egy akna a benzinkút közelében csapódott be, szerencsére pár méterre a benzinpumpától, így az nem robbant fel. A támadás nyomaival városszerte találkozunk. Az aknabecsapódások helyei a fekete "aknavirágok" (közepükön egy nagy lyuk, körülöttük, akár egy őszirózsa szirmai, kisebb lyukak, mintegy kétméteres sugárban) ott éktelenkednek az aszfalton, a repeszek számtalan lyukat hagytak a házfalakon. A kitört ablakokat azóta már beüvegeztók, az üvegeket papírcsíkokkal ragasztották tele, az ablakokat védő homokzsákokat újratöltették, hogy egy további támadás a lehető legkevesebb kárt okozza. A lakosság ezeket a szörnyű napokat pincékben és óvóhelyeken töltötte, villany, víz nélkül, kevés élelemmel. Csak a "lopovárok", fiatal suhancok merészkedtek elő, hogy fosztogassanak az üresen álló házakban. Egy szerencsétlennek levitte a fejét egy repesz. A háború valóságával, jelenlétével állandóan szembesülünk. Nemcsak a gyakran felhangzó puskaropogás tanúskodik erről, hanem a rengeteg rokkant, félkarú, fóllábú férfi, és talán furcsán hangzik, de a feltűnően sok terhes asszony is. Az élet paradoxona, vagy talán logikája? "Az élet élni akar..." A "lesz-e holnap" bizonytalanságában a katonaruhába öltöztetett fiatal férfiak így talán a "maradjon valami utánam" reményében indulnak a frontra. Barátunk lánya is gyermeket vár. Este a fiatal férj, mintha mi sem lenne természetesebb, feláll az asztaltól, vállára akasztja az előszobafogason lógó géppuskáját, és szolgálatba indul a varos mellett húzódó frontvonalra. A háziaszszony a tűzhely felé fordulva lopva törli le kicsorduló könnyét. Bátyjának fia nemrég esett el Vukovárnál, a napokban kapták a hírt. Itt már mindenkinek van halottja, mondja, és egy házi készítésű olivabogyó befőttet tesz az asztalra. Nagyon finom, kínálja, jól csúszik rá a bor. Az ablak alatt, közvetlenül a ház mellől lövések hallatszanak. Összerezzenek a váratlanul felhangzó géppuskaropogásra. Nem kell megijedni — mondják a háziak — ezek a mieink. "Ezek a mieink" — ismétli a hároméves kisunoka, akit, hogy ne féljen, ezekkel a szavakkal szoktak a felnőttek megnyugtatni. Az éjszakát a szerencsére épségben maradt hajónkon töltjük. Már elég későre jár, a tenger szurokfekete, de a csillagok éles fénnyel ragyognak, meleg van, a barométer sem jelez vihart, így tehát felszedjük a horgonyt, hogy a várostól távolabb, valamelyik lakatlan sziget nyugodt öblében horgonyozzunk le éjszakára. Ilyen "csendes" éjszaka kevés van ezen a nyárutón a Dalmát-tengeren. Az első napokban még felébredünk a fel-felhangzó fegyverropogásra, a robbanó gránátok hangjára, de később ezek a hangok is besorakoznak az álmunkat nem háborgató éjszakai hangok közé. Úgy látszik, az ember képes együttélni a háborúval. Jobb oldalról diszkózene foszlányait hozza a szél, míg a másik oldalon szinte percenként vörös fény villan az ég alján, hangzik fel egy-egy robbanás, és kesernyés füst 4 A HÉT
