A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-03-19 / 12. szám
OTT JÁRTUNK gondolkozik: visszaviszi a gyereket az otthonba. — Sajnálom Józsikát, de azt hiszem, neki sem tenne jót, ha megengednénk, hogy az apja meglátogassa. Soha sem látták egymást. Józsika semmit sem tud róla. Ha viszont megtagadjuk a férfi számára ezt a lehetőséget, ki tudja milyen cselhez folyamodik egy ilyen börtönviselt ember. Talán még el is lophatja a gyereket, s akkor azzal zsarolna bennünket — ecsetelte aggályait Józsika nevelőanyja. Látszott az asszonyon, hogy nem könnyű számára a döntés. Érzelmileg már kötődött a gyerekhez, de férje érveinek logikáját is elfogadja. A férfi pedig egyre inkább hajlik alfele, hogy még az örökbefogadás lezárása előtt lépjenek vissza, és kíséreljenek meg egy újabb adoptálást az ország távolabbi vidékén, ahol senki sem ismeri őket. Sejtettem, hogy Józsika sorsa megpecsételődött, viszont beláttam, hogy a házaspár valóban nehéz helyzetbe került. Bárhogyan oldják meg a problémát, a vesztes mindenképpen a gyerek lesz. Józsikát, akiért kicsi korában annyira rajongtak a felnőttek, cseperedő korában egymás után sújtják a csapások. Amikor ebben a szép kertes házban találkoztam vele, úgy éreztem mintha lelkileg már sérült lett volna. Később sokszor eszembejutott Józsika valahányszor Érsekújváron jártam. A gyámhatóságon megtudtam, hogy a házaspár végül is visszavitte a gyermekotthonba. Onnan járt iskolába. Közepes tanuló volt. Tizenöt évesen felvették egy tanonciskolába, de ezt már egy másik gyermekotthon lakójaként látogatta. Az évek folyamán a gyámhatóság alkalmazottai kicserélődtek, és az újak nem ismerték Józsika hányatott sorsát. Egy alkalommal az utcán találkoztam a gyámhatóság egykori vezetőjével. Hosszan elbeszélgettünk közös ismerőseinkről, mígnem szóba került Józsika. — Azóta már talán meg is nősült — mondtam, mire ő megcsóválta a fejét. — Józsika nem nősült meg. Elvégezte a tanonciskolát, és amikor munkába lépett, még egy ideig megengedték, hogy az otthonban lakhasson, míg nem kap helyet a munkásszálláson. Akkor történt a baleset. Józsika kölcsönkérte egyik munkatársának ä motorkerékpárját,' és belerohant vele egy kamionba. Azt rebesgették, hogy öngyilkosság volt. Ez már nem fog kiderülni. Igaz viszont, hogy az otthon igazgatója aggódott a fiú zárkózottsága miatt. Ezt többször említette nekem. Józsikának nem voltak barátai. Az igazgató többször megpróbált beszélgetni vele, hogy megtudja, mi bántja a fiút, de Józsika csak tőmondatokban válaszolgatott. Ki tudja, baleset volt-e vagy öngyilkosság — zárta le a témát a gyámhatóság egykori vezetője, aki mintha személyes kudarcának is tekintette volna Józsika hányatott sorsát. Ez volt Józsika élete. Neki ilyen élet adatott. Lörincz Kató Illusztrációs kép: Könözsi A megbékélés jegyében? Néhány nappal ezelőtt, ügyes-bajos dolgaim intézése közben, letértem a rimaszombati főutcáról, és a múzeum udvarán keresztül folytattam utamat. Ekkor figyeltem fel az Állami Takarékpénztár épületén elhelyezett bádogtáblára. Fehér alapon piros betűkkel három nyelven (szlovákul, angolul és németül) tájékoztatja a járókelőket, hogy az épületben pénzbeváltó található. A magyar nyelvű megnevezés hiányzik a tábláról. Őszintén bevallom, első látásra lehangolt ez a felfedezés. Arra gondoltam, hogy elsősorban az itt élő szlovák és magyar lakosságnak nyújt szolgáltatást ez az intézmény, éppen ezért a magyar nyelvű feliratnak is ott lenne a helye! Az egyenrangúságon és a kölcsönös megbecsülésen alapuló együttélés esetében ez nem lehet vita tárgya. Semmi kifogásom a nyugati világnyelvek ellen, de úgy érzem, hogy az angolok és a németek mellett a járás lakosságának felét alkotó magyarság és a Magyarországról idelátogató vendégek is megérdemlik azt a megbecsülést, hogy anyanyelvükön legyenek informálva. Nem beszélve arról, hogy erre az esetre vonatkozóan még a nyelvtörvény sem tartalmaz tiltó rendelkezést. A nyelvtörvény tudtommal olyan megkötéseket sem tartalmaz, amely bizonyos esetekben megengedi az angol és a német nyelv használatát, ugyanakkor tiltja a magyarul történő tájékoztatást. A képlet teljesen egyértelmű: amit lehet angolul, azt lehet magyarul is. Akkor mégis miért válik ez a jelenség szinte napi gyakorlattá Dél- Szlovákia településein? Arra gondoltam, hogy esetleg elfogult vagyok ez jügyben.'JEzért megpróbálok annak a személynek a fejével gondolkodni, aki elrendelte a tábla ilyen formában való elkészítését. Az illető személy alighanem így vélekedett: Hiszen minden szlovákiai magyar tud már annyit szlovákul, hogy megértse a "zmenáreň" kifejezést. És az sem mellékes körülmény, hogy a magyar nyelvű felirat irritálhatná a mélyszlovákok nemzeti érzelmeit, kiváltva ezzel egy esetleges magyarellenes reakciót részükről. Mert a jó szlovák hazafi elvisel minden nyelvet, csak éppen azok nyelvére allergiás, akikkel együtt él. Azok nyelve kelt benne ellenszenvet, akik itt őshonosok, és ezt az országot értékteremtő munkájukkal gyarapító, becsületesen adózó állampolgárok. Lehetséges tehát, hogy rosszul ítéltem meg a helyzetet, és az illetékes az irántunk érzett "merő jószándéktól vezéreltetve" döntött a magyar felirat elhagyása mellett, megkímélve minket a feltételezhetően bekövetkező negatív reakció kellemetlenségeitől? Valóban mi szükségünk lenne nekünk arra, hogy éleshangú kirohanások jelenjenek meg ellenünk az ügy kapcsán a szlovák lapokban, így már kezdem érteni, hogy milyen "bölcs előrelátás" alapján született ez a megoldás, hiszen mi csak akkor érezhetjük igazán otthon magunkat szülőföldünkön, ha a többségi nemzet nem viseltetik ellenszenvvel irántunk. Ne adjunk hát okot az ellenszenvre! Ne követeljük a települések, utcák, terek, hivatalok, intézmények, intézetek, testületek, szevezetek stb. kétnyelvű megjelölését, és mindjárt "igazi barátságban" élhetünk szlovák polgártársainkkal. Persze még ez sem a "teljesen ideális" állapot, még ezen is túl lehet lépni. Amint lemondunk iskoláinkról és nyelvünkről, egyszeriben "igazán otthon leszünk" e délszlovákiai végeken. Akkor már nem leszünk kisebbségiek, mi is államalkotók leszünk. Szerves része a szlovák nemzetnek. Gondolják csak végig, mennyire felgyorsíthatnánk ezt a folyamatot, amennyiben nem követelnénk makacs kitartással jogaink kiszélesítését. Ezért ne ítéljünk soha elhamarkodottan, érzelmektől vezéreltetve, hiszen a fenti példa bizonyítja, hogy esetenként'még a számunkra látszólag kedvezőtlen intézkedések is elvezetnek gondjaink megoldásához. Ne feledjük, az is szeretné rendezni ügyünket, aki érdekeink ellen intézkedik. Csak "árnyalati különbség" van a két elképzelés végeredménye között. Amennyiben a mi elképzeléseink szerint rendeződnének a dolgok, akkor megfelelő jogi garanciák biztosítanák az identitásunk megőrzéséhez szükséges feltételeket. Ellenlábasaink elképzelései is elvezetnének egy "megoldáshoz" a teljes beolvadáshoz. Együd László A HÉT 3
