A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-03-12 / 11. szám

SZABADIDŐ

Nick Brass

6.30. Hogy múlik az idői Buck Markham ebben a pillanatban egy középkorú, fáradt ember benyomását keltette. Egy cseppet sem zavarta az a tudat, hogy hamarosan szembe kell néznie a halállal. Az ítéletet szenvtelenül fogadta, egyetlen arcizma sem rezdült: talán csak a fogait szorította össze, s ez volt minden. Markham arra gondolt, amire az ilyen pillanatokban a legtanácsosabb gondolni. Ilykóppen érvelt magában: Minden embert érhet katasztrófa, nem igaz? Buck végső pillanatát, nem várta, de az életnek vannak kevésbé vicces fordulatai is, és végeredményben az ilyen mondások: "egyszer mindenki

— Szóval így beszél az ódestestvórem?,

— így— Nem menthetlek meg, tudod.

— Tudom, mindent tudokl

— Buck, aláírtad a halálos ítéletedet! Nagy zűrt csináltál. Az a nyavalyás leány hajszál híján mindent lekopogott rólunk a hekusoknál. Wildmant minden bizonnyal besegítette volna a villamosszékbe. Megkértem, hogy legyen elnéző veled szemben. Először fordult elő, hogy nem teljesítetted a feladatot. Nem akart meghallgatni. Úgy ordított, akár egy felbőszült vadállat. Magad is tudod, hogy nem te voltál a kedvence. Semmi olyat nem tettem, amiért cserébe kérhettem volna tőle egy cseppnyi ellenszolgáltatást. Hidegvérű, konok,

— Én leveszem rólad a kezemet.

— Viszontlátásra, öreg.

Markham letette a telefonkagylót, és

felsóhajtott. Nehezen lélegzett. Visszatért a hálószobába, és végighevert a kaucson. Hát majd várunk. Nem tarthat sokáig. Néhány óráig? Néhány percig? Mikor is kezdődött? Négy hónappal ezelőtt? A fájdalmat tűrte, ahogy tűrte. Elutazott egy kis pihenőre, de amikor visszatért San Franciscóból, azonnal az orvoshoz fordult segítségért. Alapos vizsgálatnak vetette magát alá. Az orvos gyors beavatkozást sürgetett. Markham bele is egyezett. Feltették az ágyra, majd a műtőasztalra — és visszaküldték a betegszobába. Semmit sem tehettek az érdekében.

Megtudta a legrosszabat, nincs re-Az ember nem lehet mindig peches

megjárja" csak arra valók, hogy az ember némiképp megnyugtassa magát. Markham életében sokat szenvedett, s emiatt ugyancsak rossz véleményt alkotott a világról és azokról, akik a világ sorsát intézik.

Nem, nem volt gyáva ember, nem ijedt meg egykönnyen a saját árnyékától. Lelkiismeret, nyavalygás, megbánás — erre nem sokat adott. Élete sokban hasonlított a kötéltáncosok életére. Minduntalan a magasban egyensúlyozott, olykor nyaktörő mutatványokra is vállalkozott, természetesen védőháló nélkül. Ha egyszer leesik — vége. Markham a szó szoros értelmében profi volt, igazi profi, és százalékért dolgozott. Ilyen az élet, mondta, de sohasem gondolt arra, hogy talán lehetne másképpen is. A szerencsében pedig egyszerűen nem hitt. Nem vagyok szerencsejátékos, hangoztatta váltig. Ezért csak azokat az ügyeket vállalta, amelyek némi kockázattal jártak.

Buck Markham bement a konyhába, és kilöttyintette a mosdóba a sört. Nem ízlett a dobozos ital. Ekkor hirtelen megcsörrent a telefon.

— Buck?

— Én vagyok.

— Mi történt tegnap?

— Semmi.

— Hazudsz.

— Na és akkor mi van?

— Szeretném tudni, valójában mi is történt. Úgy éreztem itt mindenki olyan embernek ismert, akire mindig számítani lehet. A leány két órával ezelőtt elhagyta a várost. Los Angelesbe repült. Hanyagságod miatt gyorsan új tervet kellett kieszelni. Majd a helyszínen — tehát Los Angeles városában — kézbe vesszük a darlingot.

— Gondoltam.

— Várom a magyarázatot. Wildman mindent tud.

— Tőlem ugyan nem tudtok meg semmit.

csökönyös, bosszúálló természetű. Hiszen ismered.

— Feledd el, Sammy.

— Megőrültél? Egyáltalán tudatában vagy annak, hogy mi készül ellened? Buck! Miért nem árulod el, mi történt voltaképpen? És egyáltalán milyen hangon tárgyalsz velem? Vagy négy hónapja nem láttalak, és most úgy beszólsz velem, mint valami idegennel. Mondj valamit, találj ki valamit. Megpróbálok még egyszer beszólni Wildmannal. Ebben az esetben talán visszahívja az emberét. Hajlandó vagy ma este visszaadni azt az összeget?

Buck Markham hallgatott.

— Őrült vagy. Eljátszottad az életedet. Add vissza a pénzt, és pucolj Dél-Amerikába. Wildman előbb vagy utóbb lehiggad. Nekem is bajt zúdítottál a nyakamba. Buck! Miért nem ölted meg azt a leányt?

— Nincs magyarázat. Hagyj békén!

mény. Az életben nincsenek csodák, a szerencsében nem hitt, vége. Mégis tudta, hogyan lehet meggyorsítani a dolgokat. Egyszerűen megöleti magát. Elfogadta ezt az utolsó feladatot, de azzal a hátsó szándékkal, hogy nem viszi végbe. Tudta, hogy emiatt Wildman egy bérgyilkossal eltéteti láb alól. Felkelt a kaucsról, és nehéz léptekkel az ablakhoz vánszorgott, majd a kikötőre meredt tekintete.

Ekkor csengettek az ajtaján. Markham meg sem moccant. A csengetés megismétlődött — egyszer, kétszer, idegesen, végzetesen. Hallotta, amint valaki lenyomja a kilincset. Az ajtót nem zárta kulcsra. Minek? Nem mindegy?

Markham lassan megfordult, és nem akart hinni a szemének. Wildman erre a piszkos munkára éppen Sammyt szemelte ki. A saját ódestestvóre küldje a másvilágra? Képes lesz erre a tettre a szelíd Sammy? Nem, nem — ostobaság. Ez valami ostoba tréfa, semmi több.

Megkérdezte:

— Sammy ... mit akarsz tőlem?

Sammy az ablakhoz sietett. Mosolygott.

— Buck... halgass meg. Én...

— Nem vagyok kíváncsi a dumára. Tűnj el innen.

— Buck, minden rendben van. Egy órával ezelőtt elkapták Wildmant. Két pali berontott az irodájába, és öt másodperc alatt elfogták a nagyfőnököt. Saul azonnal felhívott, ón pedig rátelefonáltam Derekre, akit azzal bíztak meg, hogy most, mivel Wildmant hűvösre tették— a bosszú, a megtorlás elmarad, nyugodtan ágyba bújhatsz, nem esik bántódásod. Buck, miért nem gyújtod meg a villanyt? Mi van veled, öreg? Miért sírsz? Hát nem fogtad még fel, hogy milyen óriási szerencséd van? Elmúlott a legrosszabb, öreg...

20 A HÉT