A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-03-05 / 10. szám
INTERJÚ MILYEN MA EGY KÓRHÁZ HELYZETE? Mint úszni nem tudó a mélyvízben Az utóbbi időben a sajtó hasábjain egyre aggasztóbb cikkek jelennek meg az egészségügy területéről. Kevés a gyógyszer, égető az ápolónőhiány, az egészségügyi intézmények müszerállománya pedig elavult. Vajon milyen a helyzet Pozsony egyik legnagyobb kórházában, az 1200-ágyas Smidke utcai kórházban? Erről dr. Pálházy Béla igazgaztó-főorvost kérdezem. — Ami a műszerezettséget illeti, el kell mondanom, hogy kórházunk műszerezettsége nem olyan, mint amilyennek lennie kellene, habár a többi hasonló intézményhez viszonyítva még így is átlagon felüli. Az utóbbi két évben sok különböző fontos műszert sikerült megszereznünk. Kórházunkat ennek köszönhetően az egyetemi kórházak csoportjába sorolták be, Szlovákiában mindössze három kórház tartozik ebbe a csoportba: a pozsonyi Kramáre utcai kórház, a besztercebányai Rooswelt kórház és mi. — A gyógyszerellátásban nem tapasztalnak hiányokat? — Természetesen tapasztalunk. Van saját kórházi gyógyszertárunk, amelynek elsősorban az a feladata, hogy beszerezze a kórház számára szükséges gyógyszereket. A tavalyi óv végéig vényre is adhattunk ki gyógyszereket, 1993. január elsejétől ezt a tevékenységet az egészségügyi miniszter megtiltotta. Tehát most már a kórházi gyógyszertárak vényre nem adhatnak ki gyógyszereket. A miniszter úr e rendelete eléggé sújt bennünket. Többször előfordult ugyanis, hogy miután a beteg elhagyja a kórházat, a számára továbbra is szükséges gyógyszer megvan a mi patikánkban, de mi nem adhatjuk ki, a városban viszont a beteg nem tudja beszerezni. Ezért kérvényeztük, hogy ez alól a rendelet alól kivételt kapjunk, erre a levelünkre egyelőre a minisztérium nem válaszolt. — Egyre gyakrabban hallunk arról, hogy az ápolónők a határainkon túl próbálnak elhelyezkedni, s ezért több kórház is nővérhiánnyal küzd. Önöknél mi a helyzet e téren? — Egyelőre nálunk még nem vészes a helyzet. Természetesen hiányoznak ápolónők bizonyos osztályokról, de ez a probléma a mi kórházunkban nem jelentkezik olyan markánsan, mint 1990—91- ben a kramárei kórházban, ahol nővórhiány miatt félig vagy háromnegyed részben be kellett zárni néhány részleget. Nálunk, azt hiszem a többi kórházhoz viszonyítva jobbak a munkahelyi körülmények is. Viszonylag új kórház vagyunk, aránylag korszerűen felszerelve. Úgy gondolom, hogy egy modern, tiszta közegben az ápolónőknek is kellemesebb dolgozniuk, mint egy rosszul felszerelt, roskadozó épületben. Amiből állandóan hiányunk van, azok az ápolók és a kórházi kisegítő személyzet. Az ő munkájuk tényleg olyan, amit bizony kevesen vállalnak olyan anyagi feltételek mellett, amilyen nekik van. — Ez az ápolóhiány nem hat ki a kórházi kezelésre? — Nagyon rosszul menedzselnénk a kórházat, ha azt megengednénk, hogy a kórházi kezelés színvonala romoljon. Az az elvem, hogy inkább zárjuk be az osztályt akkor, amikor már nem tudjuk a kórházi ápolásban a már megszokott színvonalat biztosítani, de azt semmiképpen sem szabad megengedni, hogy a színvonal csökkenjen. Egyelőre még a víz felett vagyunk, igaz, hogy a hullámok itt-ott már az arcunkba csapnak. — Gondolom, első számú gondjuk a pénzhiány. — Igen. Például tavaly a kórház havonkénti átlagfogyasztása 26,1 millió korona volt. Az idén januárban kaptunk először 12,5 milliót, majd január 29-én még 3,5 milliót. Februárra egyelőre 18 milliót kaptunk. — Ön azon kevesek egyike, akiket személy szerint nem érintett a kórházigazgatók leváltásának hulláma. Ez alatt a két, két és fél óv alatt, amióta az igazgatói posztot betölti, mit sikerült elérnie a kórháznak? — Mint már említettem, sok új műszert ^ sikerült beszereznünk. A legbüszkébb £ mégis arra vagyok, és ezt tartom a legnagyobb eredménynek is, hogy a köztudatba beivódott a kórházunk neve. Nemcsak az ország minden részéről, hanem az országhatáron túlról is jönnek a betegek. Például tavaly az akkor még Csehszlovákia területén mi voltunk az egyetlen kórház, amelyet felvett listájára a multinacionális, amerikai PEGASUS vállalat. Ez a cég szorosan együttműködik a diplomáciai testületekkel, idegenforgalmi vállalatokkal, utazási irodákkal. Prospektusaikban a hozzánk látogató ügyfeleiknek azt ajánlják, hogyha egészségügyi gondjaik vannak, a mi kórházunkat keressék fel, mert itt garantált a szakszerű, színvonalas kezelés. Ezenkívül pár héttel ezelőtt kaptam egy levelet szintén Amerikából, amelyben arra kérnek, hogy legyek egy nemzetközi misszió tagja. E misszió szakemberekből áll és az a feladata, hogy Európa néhány országában tapasztalatokat gyűjtsön a kórházi kezelés színvonaláról. — Mennyire érzi szakszerűnek a tárca irányítását? — Ezt múltkor nagyon markánsan az egyik kolléga fogalmazta meg, amikor azt mondta, hogyha az egészségügyi minisztériumot leöntenék betonnal, azt három hónapig senki sem venné észre. Komolyra fordítva a szót, a legrosszabb az, hogy nem látunk koncepciót. A tavalyi parlamenti választások óta nagyon sok mindén változott. Tavaly ősszel még arról volt szó, hogy az egészségügyet november végéig privatizálják. Aztán mégsem lett privatizálás. Úgy volt, hogy januar elsejétől az egészségügyi tárca rendelkezésére 42 milliárd korona áll majd és minden gondot a biztosító old meg. Biztosító papíron ugyan már létezik, ettől függetlenül viszont tele vagyunk gondokkal. — Milyennek ítéli meg az egészségügy helyzetet? — Ahhoz az úszni nem tudó emberhez hasonlítanám, aki belekerült a mély vízbe. Úszni nem tud, az orra kint van a vízből, a hullámok már át-átcsapnak fölötte, de még kapálózik. — Ön pszichiáter, ebben a létbizonytalanságban megnőtt a pácienseinek a száma? — Igen. A jelenlegi helyzet rányomja a bélyegét az emberekre. Egyre többen keresnek fel munkahelyi gondokkal, sokan elvesztették az állásukat és ez óhatatlanul a családi életre is hatással van. Sokan ebben a helyzetben teljesen tanácstalanok, kétségbeesettek és a legvégső esetben szakemberhez fordulnak. Egyre többen és egyre gyakrabban. KAMONCZA MÁRTA A HÉT 7
