A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-01 / 1. szám
"A lefolyt évezredek néma tanúi ezek a sziklák, melyek csupán az ég dörgő viharfellegeitől vett kérdésekre felelnek a visszhang százszoros morajban beszélő nyelvén." Szádelői völgy — Honismereti album 1870 SZÁDELŐI VÖLGY ÉS FÖLDVÁR A Kassa—Rozsnyó útvonalon utazót, a volt vármegyei székhelyt, Tornát elhagyva megkapja a látvány: a Szádelői völgy, szülőföldünk egyik legszebb természeti képződménye. A természetbarátok és turisták, akik az évnek szinte minden szakában látogatják a természeti képződmények, növény- és állatvilág eme kincsestárát, nem is tudják, hogy történelmünk egyik legősibb és legnagyobb múzeumába léptek be. A kutatások szerint már 4—5000 éve folyamatosan lakják ezt a vadban gazdag s az ellenség ellen mindig is menedéket nyújtó gyönyörű, vad tájat. Ezeken a sziklákon megtört még a legerősebb hódítók, a tatárok és a törökök ereje is. A völgy erdei és fennsíkjai, eldugott hegyi falvacskái adtak búvóhelyet a vesztett háborúk bújkáló harcosainak: kurucnak, honvédnek és szökött katonának egyaránt. Az emberi emlékezet itt legtovább a hunokig terjed, akik a helybéliek száján még élő regék szerint Dengesich és Ellák királyi hercegek vezetésével itt telepedtek le Attila birodalma széthullása után. Dengesich nevét egy hatalmas szikla őrzi a völgyben, melyet ravatalkövének tartanak. A honfoglaló magyarok a regék szerint itt leltek rá az elveszett testvéreikre, a hunokra, és közösen foglaltak új hazát. A rege szerint a hunok Erdélyben, Székelykúton telepedtek le, de egy részük itt maradt a már annyira megkedvelt tájakon Lucska, Barka és Szádelő községekben. A község neve is ebből az időszakból ered — a "Szád" szó ősi magyar szavunk, mely völgynyílást, torkot jelent. A község a völgy nyílása "Szádja" előtti helyéről kapta nevét. A sziklák elnevezéseiben felvonulnak a magyar történelem nagyjai. Szent László, aki itt harcolt a hunok ellen, IV. Béla, aki itt pihent meg a szerencsétlen Muhi csatából való menekülése közepette, Bebek Imre, kit fellázadt jobbágyai az egyik szikláról taszítottak — "eregettek le"—, a regékből ismert Herkó páter, aki ide űzte ki a vármegye székhelyéről, Tornáról a hitükhöz ragaszkodó protestánsokat. A Szárpatak menti séta után a völgyön egy keskeny hegyi utacskán felkapaszkodhatunk a Torna—Szádelői fennsíkra, népiesebben a Szádelői tetőre. Az elénk táruló látvány bizonyítja: megérte a fáradságot. Tovább haladva szinte észrevétlenül jutunk át egy kisebb árkot követő föld és sziklasáncon. Csak a figyelmes szemlélődő veszi észre a sánc szabályosságában az emberi kéz munkáját. Ez a sánc az egyik bizonyítéka annak, hogy itt terült el a Kárpát-medence egyik legnagyobb földvára, mely sajnos a mai napig méltatlanul az ismeretlenség homályában maradt. Először 1953-ban Kassán egy archeológiái kongresszuson számolt be róla felfedezője, Stibrányi Gusztáv tornai gyógyszerész, a völgy örök szerelmese és legalaposabb ismerője. Szavait általános hitetlenkedés követte, de a fennsíkon már másnap megjelenő kutatók elismeréssel adtak hitelt szavainak. A valamikori Szádelői földvár valószínűleg 3500—4000 évvel ezelőtt a korai bronzkorszakban épült. A fennsíkot, melyet három oldalról meredek lejtők és szakadékok határolnak és védenek, csak északról kellett megerősíteni az esetleges támadások ellen. A földvár északi védőfala, mely merőlegesen szeli a fennsíkot a Szádelői völgytől az Áji völgyig, még napjainkban is tiszteletet parancsoló. A védőfalból mintegy kilométeres szakasz maradt meg. Eredetileg 3 kilométeres hosszúságban védte az itt letelepedett néptörzset. A mély árok és a 3—4 m magas és 8 m széles fal mesterien alkalmazkodott a természet nyújtotta összes lehetőséghez. A földvár hatalmas, 110 hektáros területe lehetővé tette, hogy egész törzsek táborozzanak a biztonságot jelentő erődítések mögött. Csak ivóvízért kellett a völgyekbe lemerészkedni. A kutatások, melyeket Stibrányi Gusztáv végül is inkább csak saját maga folytatott, azt bizonyítják, hogy két jól elkülöníthető kultúrájú népcsoport élt itt valószínűleg 500 évnyi eltéréssel. A barna és vörös cserép maradványok, melyek szinte mindenütt fellelhetők, és a fémleletek hiánya, a legősibb kultúrák jelenlétét bizonyítják. Elődeink a völgy barlangjaiban helyezték el holtjaikat. Csontjaik még most is fellelhetők. De érthetetlen módon koponyacsont még egy sem került elő. Léteznek feltételezések, melyek szerint ismeretlen szertartás keretén belül már fej nélkül temették el az elhunytakat. A mai napig egyetlen komolyabb kutatás sem folyt ezen a leletekben gazdag tájon. A probléma ismerői ezt azzal a ténnyel hozzák összefüggésbe, hogy az itt nyerhető tudásanyag nem a jelenleg hivatalos szláv (Nagymorva) központú történelemszemléletet erősítené. Aki egyszer eljut ide, ne sajnálja a fáradságot: kapaszkodjon fel a Szádelői tetőre. A látvány az év és a nap minden szakában kárpótolja. S ha további utunk során felhágunk a védőfal maradványaira, gondoljunk arra, hogy azok egy időben készültek az egyiptomi piramisokkal! KÖTELES LÁSZLÓ
