A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-12 / 7. szám
Sok ezer embert mentettek meg a lavinahaláltól, de ma már a Szent Bernát-rendi Szerzetesek világhírű kutyái csak idegenforgalmi attrakciók. Több mint 300 esztendő után a mackó mozgású kutyáknak át kell adniuk a helyüket a Amikor a svájci Alpokban nemrég lavina alá került egy síelő, a keresésnél az Arco nevű német juhászkutyát rövid pórázra fogta a gazdája. Arco azonban hirtelen elharapta a zsinórt, húsz méterrel arrébb futott a csúcs irányában, és hangos ugatással jelezte: "Itt van!" Miképpen magyarázható, hogy a lavinakutyák megtalálják az embereket, még ha öt méter mélyen fekszenek is a rájuk zúdult hótömeg alá temetve? A test kipárolgásai, amegyorsabb fajtáknak. évig tartott, amíg az Alpokban mindenütt bevezették a lavinakutyák alkalmazását. 1937—38 telén a Bernifelföldön egy osztály 18 tanulója a Schilthornon szerencsétlenül járt. Tizenhetet azonnal megtaláltak, egynek nem sikerült a nyomára bukkanni. Amikor már abba akarták hagyni a keresést, a mentőosztag egyik tagja különös viselkedésre figyelt fel Moritzli nevű keverék kankutyájánál, amelyet nem is mentési szándékkal hozott magával. Egy helyen, ahol BÚCSÚ . A BERNÁTHEGYITŐL lyek a gallérnál lépnek ki az öltözék alól, a szájból és az orrból távozó levegő és a halálfélelem okozta veríték szaga függőlegesen tör felfelé a levegő és a hó keverékén át. A felszínen ez a szag keverék szétárad, és a kutya hihetetlenül érzékeny szaglóidegei felfogják a jelzést. Elsőnek a Nagy Szent Bernát hegyi hágó cisztercita szerzeteseinek jutott eszébe Svájcban, hogy kutyákkal kerestessék a lavinaomlások áldozatait. Már 1665-ben erre a célra tenyésztett és idomított kutyákat állítottak be a hó alá került hegymászók mentésére, és a konyak, amelyet az állatok a nyakörvükre erősített kis hordócskában vittek magukkal, sok áldozatban mozgósította a vérkeringést és az életösztönt. De csaknem háromszáz addig senki nem kutatott, a kutya egyre csak kapart, ugatott és nyüszített. Rövid hólapátolás után a fiú élve került elő a hó alól. Ettől kezdve Svájcban és Ausztriában a hegyi őrszolgálatok rendszeressé tették a kutyatartást, és az állatok lavinaszolgálatra való betanítását. Németországban 1950 óta rendszeresen képeznek lavinára szakosított keresőkutyákat. A munka technikai részét a helyszínen gyakorolják — az emberek önként hagyják magukat a hó alá temetni. Az eredeti bernáthegyi kutyákról azonban lemondtak. Túltenyésztés következtében ez a faj nagyon elnehezült. Alkalmasabbak az olyan fajták, mint a német juhász, a vizsla, a német óriáspincsi, a tacskó. De még korcsok is. Ezeknek az állatoknak a bevetésénél megfigyeltek egy további érdekes jelenséget: a lavinakutya olykor hirtelen abbahagyja a keresést, vonítani és reszketni kezd. A tapasztalt kutyavezető azonnal tudja, hogy mit jelent ez, és elüvölti magát: — Mindenki félre! Jön az újabb lavina! És valóban, néhány másodperc múlva dübörögve zúdulnak alá a halálos hótömegek a völgy felé. Amikor egy hófal leomlik, ultrahangsistergés keletkezik, és így a kutya sokkal hamarabb meghallja a lavina érkezését megelőző tompa dübörgést, mint az ember. Rettegése tehát kellő időben figyelmezteti az embereket, akik így még biztonságba tudják helyezni magukat. Legendás történeteket mesélnek valóságos csodákat művelő lavinakutyákról. Restelkedve mesélték például osztrák hegyimentők, hogy metsző hóviharban folytatott tizenkét órás keresés után már abbahagyták volna, ha Harras nevű kutyájuk nem öntött volna újra és újra lelket beléjük. Farkcsóválva egyre újabb helyekre szaladt, míg végül éjszaka, fáklyafény mellett megtalálták a hóba temetett áldozatot. Egyenesen megrázó a kutya viselkedése — mesélte egy német hegyivezető —, ha a hó alatt megtalált áldozat már nem él. Ilyenkor leengedi a farkát, a holttest mellé fekszik, és virrasztja a halottat. Nem hajlandó táplálékot magához venni, és csak akkor kel fel és indul el haza, amikor már elszállították a holttestet. (Bunte)
